Történetek, történelem

Irmtraud Gotsis: Leandereim története

Bevezető

Álmom

Átsétáltam az üde zöld füvön, a bársonyos föld marasztalón tapadt a talpamra. A méhek zümmögése mellett különleges illat ütötte meg az orromat. Ahogy felemeltem a fejem, épp egy rózsaszín virágfelhőt pillantottam meg magam előtt. Micsoda rózsaszín! A napsugár bújócskázott a színek között, a szellő régi emlékeket idézett fel.  A virágok felfénylettek, majd ismét elhalványodtak. A rózsaszín minden árnyalata feltűnt. Elkábulva boldogan mosolyogtam: a leanderem. A Paradicsom képe villant eszembe. 

Szinek kavarogtak körülöttem, mintha megittasultam volna. Miközben rózsaszíneim között kutakodtam, egy világos levendulán akadt meg a szemem. Virágai végtelenül hosszú, földig érő koszorúkként csüngtek a hajlékony ágakon. A vakítóan fénylő napsugarak át-áttörtek a virágözönön.

Egy virágzó, különleges fát kerestem. A nap már vége felé járt, a lenyugvó nap első árnyékai már megjelentek a táj felett.  A rendelkezésemre álló kis idő miatt aggódva kerestem a fát. Olyan sok fa van itt.

Siettem, mert láttam, hogy a nap már az esteli égen izzik. A narancsszín, a világos és a sötétvörös keveredése lélegzetelállító volt, a színek robbanó kavalkádja a végtelen nyugalomban. De a fénylő korong hamarosan besüllyed a tengerbe és jön a sötétség. Meg kell találnom a keresett fát.

Az utolsó fénysugarak árnyékában, az utolsó pillanatban megtaláltam kivirágzott fámat. Megkönnyebbültem, és örömöm mámorrá erősödött. A fa, amelyet megtaláltam, nem rózsaszín volt. A szirmok mély levendula színből indulva a szélek felé fehérré fakultak. „Különös”, gondoltam, mielőtt felébredtem volna álmomból.

Beteljesült álmom óta sok idő telt el, de máig élő emlékem. Miért? A „Természet játéka” bűvkörébe vont. Mi ez a játék?

A leander magok a nagybetűs Természet csodáit tárják fel előttünk. Bevonnak minket egy játékba, amelynek mi is részei leszünk.

Be szeretném mutatni a leanderek szépségét, ugyanakkor néhány, talán kevéssé ismert titkot is meg szeretnék osztani.

Ismerjük meg, a rózsaszín virágfelhő mellé hogyan társult sárga, fehér és vörös is, sok új szín és ezek árnyalatai.

Kiránduljunk együtt a távoli és közelebbi múltba, társunknak fogadva a képzeletet és a tényeket, érezzünk rá, a leanderek milyen rég vannak a Földön és velünk.

Szép álmodozást!

Irmtraud Gotsis

2007. május

 

A leander és lehetséges hasznosítása

 

A leander szépsége elvitathatatlan a délszaki kertekben. Hasznossága azonban kérdéses, amely további vizsgálatra szorul. Kertészként sok éve foglalkoztat ez a kérdés. Nem feledve mérgező voltát, néhány érdekes megfigyelés:

Messzinia zöldellő, bőséges vízellátású mezőgazdasági terület. Mind ismerjük korunk gondját. Kémiai fertőtlenítők és rovarölő szerek használata nélkül (értsd: mérgek) nincs termés. A környezetbarát gazdálkodás még csak kezdeti stádiumban van.

Huszonöt éve a kártevők még időről-időre nagy számban jelentek meg: hernyók, atkák, bolhák, egerek, liszteskék, sáskák, legyek, szúnyogok, stb. Magam tapasztaltam, milyen sok egér menekült ki a fák tövében vízzel feltöltött lyukakból; a terület egyes részein pedig rengeteg bolha és kullancs hemzsegett. A szúnyogok és a legyek az idegeinkre mentek.

Néha már azt gondoltam: „Milyen jó, hogy a körülöttünk szálló repülők mérget permeteznek ránk.” Tizenkét évvel ezelőttig gyakorlat volt nálunk a permetezéses rovarirtás. A régebbi lakosok beszámolója alapján ez már évekkel korábban kezdődött. Akkor hagyták abba, amikor a helyi méh populációk elpusztultak.

Minden külső tanács ellenére, én mindig a rovarirtók mellőzésére törekedtem. Ez nem jelenti, hogy nem estem kétségbe, amikor növényeim liszteskék borították be, vagy amikor hibiszkuszaimat a tetvek ragacsossá változtatták és a hernyók végigrágták a vidéket. 

Múltak az évek. A száraz földdarabból lassan egy kert alakult ki; a legkülönbözőbb növények tarka keveréke. Többségük magból kelt, és próbáltuk megtalálni a helyet, ahol a legjobban fejlődnek. Így történt, hogy rózsák nőttek a kefefa (Callistemon viminalis) alatt, papagájvirág és trópusi hibiszkusz állt a leanderek, a citromfák és az orchideafák (Bauhinia) mellett.

A leanderek (amelyek szaporodtak, mert magjait minden évben elültettük) először a kerítés drótját takarták. Később csoportokba ültettem őket; a kertben virágzó szigeteket alkottak.

Lassan valami különös történt:

Eltűntek az egerek, a liszteskék, alig volt légy és régóta nem láttam hernyókat sem. Az atkák támadása észrevehetően alábbhagyott.  Az aranyos rózsabogár zümmögése ritkán hallható – sok évig tömegesen rágták a rózsáinkat és egyéb növényeinket.

A napi öntözések és a nyáron nedves/trópusi klíma ellenére a szúnyoginvázió a múlté.

Egyensúly alakult ki a kártevők és ellenségeik között?

A növények sokszínűsége és sajátos mikroklímájuk következménye?

Vagy a leanderek mérgező volta hatott rájuk?

Bármi is történt, a Természettel való együttélés sokkal kellemesebbé vált.

Egyik évben azonban a hernyók kártétele tömegessé vált. Az emberek mindenhol a rovarölő szerek után nyúltak. Néztem a hernyókat a leandereken. Evőgépként rágták. Másnap a roham kicsit alábbhagyott, kevesebb hernyót láttam. És íme, néhány nap alatt elmúlt a riadalom. A leanderek mérgező volta állította meg a hernyók rohamát?

Manapság a macskánk nagyon boldog, ha elkaphat egy egeret. Még a korábban nagy számban előforduló „fapatkányok” (nagyon hasonlít a hörcsögre, csak patkányfarka van) is ritkává váltak. Esetleg a leander mérgező gyökérzete űzte el őket?

A paradicsom, a padlizsán és a paprika korábban rendszeresen tele volt liszteskével. Ráadásul voltak más növények, amelyek kifejezetten csábították ezeket a rovarokat. Néhány éve azonban megszűnt az inváziójuk.

Új kihívás: poloskák telepedtek meg a kertünkben. Különösen szerették a zöldbabbal beültetett területeket. Amikor ilyent nem találtak a kertünkben, akkor az orchideafák (Bauhinia variegata) bab alakú terméseire telepedtek. Egymás mellett ülve rágták a magtokokat és tönkretették a magokat. Következő évben környékünkön ismét inváziójuk volt. A mi kertünkben azonban nem jelentek meg és az orchideafa magjai érintetlenek maradtak.

Az atkák sok éven keresztül a fiatal citromfákat támadták. Heves vitákat folytattunk barátainkkal. Permetezés – igen vagy nem? Miután a narancs, mandarin és citromtermésünk jó maradt és az atkák nem tudtak felülkerekedni, a döntésem „nem” volt.

Napjainkban az atkák kártétele fáinkon nem jelentős; csaknem eltűntek.

Néhány éve egy újabb citrusféléinket károsító kártevő jelent meg Görögországban. Az én nem permetezem elvem bizonyos veszélyt rejtett magában. A fák leveleit mézharmat és feketepenész borította. A vizes permetezés nem sokat segített. A narancsok fekete színűek voltak, de a felrakódást könnyen le lehetett mosni. A gyümölcs nem károsodott és ugyanolyan édes volt, mint máskor. A következő évre a rémálomnak vége volt.

A legyek száma – különösen a fájdalmas szúrásokat okozóké – szignifikánsan csökkent, csakúgy, mint a bolháké és tetveké.

Leanderről szóló régi szakirodalomban ezt találtam: „A múltban, hogy a könyveket megvédjék a rovarok kártételétől, leander leveleket tettek a lapok közé.” Régen a leandert a házak bejáratához ültették, hogy elriassza a legyeket.

A gyakran hallott elképzelésre, amely szerint a leander erős gyökerei akadályozzák a más kultúrnövények fejlődését vagy épp negatív hatással vannak rájuk, két saját tapasztalatomról szeretnék beszámolni:

Egy leandert és egy trópusi hibiszkuszt csemeteként együtt ültettem el. Évek múltán mindkét növényből nagy bokor lett. Leveleik összekeveredtek és védték egymást. A forró nyári napsütésben a leander, míg a hűvösebb időben a hibiszkusz virágzott. Télen a leander sűrű örökzöld levelei óvták a hibiszkuszt a hidegtől és fagytól. A két óriásra nőtt bokor már 20 éve barátságban fejlődik egymás mellett. Egészségesek és szokatlanul bőségesen virágoznak. Gyökereik bizonyosan összefonódtak.

A másik eset sok éve történt. Öt ciprust (Cupressus sempervirens) ültettünk. Kettő máig is álló erős növénnyé fejlődött. A másik 3 nagyon visszamaradt a fejlődésben. Végül barnává váltak és kivágtuk őket. A 2 erős fejlődést mutató ciprus mellett egész véletlenül 2 leander állt.

Később 2 ciprus magoncot találtam. A mag tőlünk függetlenül szóródott ki a leander bokrok közé. Mára hatalmas fává nőttek.

Érdekes volt hallani, hogy Agriliszben egy kis templom mellett a ciprusok áprilisban váratlanul elpusztultak. Korábban egy leander is állt itt, amelyet eltávolítottak. Természetesen az ember első gondolata az, hogy a leander kivételekor károsodtak a ciprusok gyökerei. Lehetséges. De azért különös, hogy hasonló történet máshol is előfordult, ugyancsak ciprusokkal, leanderrel és egy kis templommal. Véletlen egybeesés?

Megfigyeléseim talán a képzelet birodalmába tartoznak. Ha azonban valaki a Természet fantasztikus összefüggéseire gondol, még sok időbe telik, amíg minden titkát megfejtjük, és elképzelhető, hogy a leander mérgező hatása egyensúlyt képes kialakítani a hasznos és kártékony növények között.

Huszonöt év alatt sosem láttam, hogy a leander, akár erős gyökereivel akár mérgező voltával hátrányosan hatott volna egy kultúrnövényre.

Összefoglalva mindezt, azt szeretném mondani, hogy a növény szépsége mellett mindig tartsuk eszünkbe annak kertünkre gyakorolt esetleges kedvező hatását is. Csak nyerhetünk vele!

 

Leander magok

 

„A holnapok virágai a ma és a tegnap magjaiban nőnek.”

(Kínai mondás)

 

Mindig élmény, amikor egy mag csírázik, és az csírakezdeményből új élet alakul ki, ami fényre tör.

 „Isten hozott a Földön!”

Segítjük a kezdetet, gondozzuk, hogy fejlődjön, és reméljük, hogy egykoron a növény majd mindezt visszafizeti nekünk. Talán a virág színe miatt érzett mámoros örömmel, amilyent korábban még sosem láttunk. Vagy a növény olyan különleges fává nő és korábban sosem látott gyümölcsöt terem. Én ezt sok-sok alkalommal megtapasztaltam, és mindig egy csöpp bepillantást nyertem a Természet új és egyedülálló csodájába.

Azonban: miután én korábban sosem neveltem magból kelt növényeket, „A kezdet a legnehezebb”. Amikor kitanultam, a leander magoncok nevelése egész egyszerűvé vált. Csak később fedeztem fel, hogy egyben szépség és bizonytalanság is.

Hát igen, a magoncok és a növény nevelése könnyű volt, és örömet okozott számomra. Így minden évben egy újabb adag magot ültettem. Nagy mennyiségű magonc lett az eredménye. Ezek pedig sok munkát jelentettek. Vizet, vizet – siránkoztak naponta. Ellátásuk megerőltető munka a nyári kánikulában, gondozásuk közben azon gondolkodtam, vajon milyen szint és formát mutatnak egy napon. Botanikai tudással rendelkező barátaim tájékoztattak ennek lehetőségéről.

Ezzel egy időben folyamatosan különleges színekkel és formákkal rendelkező új változatok után kutattam. Ebben barátaim segítettek, különleges fajtájú hajtásokat hoztak számunkra. Ezek „indiai” típusúak voltak.

Ahogy múltak az évek, új leanderek százai nőttek fel kertünkben. Sokat kiültettünk a talajba, de sok virágszigeteket alkotva cserépben nevelkedett – akadályként a család tagjai számára!

Végül kezemben tartottam az első különleges leander csemetém és a Természet üzenetét éreztem: „Látod, milyen csodával ajándékoztalak meg!” Porcelánszerű halvány és törékeny virág; fehér egy kis rózsaszín beütéssel, mintha egy szellőcske fújta volna rá. A tripla korona kinyílt a nyári forróságban és megmutatta a világossárga közepet. “Iphigénia” –nak neveztem.

 

Telt az idő és más csodák követték. Néhányukat szeretném megemlíteni:

Skarlátpiros szélforgó alakú virág fehér torokkal. “Aphrodité”.

 

Bíborpiros feketés csillámlással, csokorszerű, kis kerek virágzat; fekete gyűrű fut a korona körül. Amikor a bársonyos virág kinyílik, vörösnek tűnik az egész bokor, amely sötétebb minden valaha általam ismert pirosnál. Ez a bimbók fekete hegyének köszönhető, amelyek lakkszerűen fénylenek a napsütésben. “Kasszandra”.

 

Sugárzó fehér kerek szirmok, amelyek közepét sötét rózsaszín koszorú ékesíti, “Athéné”.

 

A dupla fehér szirmokon belül csillag tündöklik; sötétpiros csíkjai a toroktól messze kinyúlnak a szirmokba. “Uránia”.

 

A virág érdekes színhatású, a bimbója sötétpirosas-rózsaszín. Teljes virágzásban a korona és a szirmok széle pirosas-rózsaszín, míg a szirmok csaknem fehérek.  Túljutva a nyílás csúcspontján a fehér barnás árnyalatúvá válik. Ezután hamarosan lehull, elszárad a virág. Miután a virágok csak fokozatosan nyílnak, a bokor sokszínű benyomást kelt, amely aligha lehetne szebb. “Phédra”.

 

Sötétvörös, duzzadt hasú bimbók.  Nyíláskor a szirmok forognak. Ha a bimbón látszik némi fehér, az előtűnik a sötétvörös szirmokon is szabálytalan fehér foltok formájában. A virág rózsaszerűen, lassan nyílik; egy korona, majd még egy. A neve: “Elektra”.

 

Szimpla szélforgó alakú virág hosszú függelékekkel. Különlegesen világos piros, amely távolról is feltűnik. Az én “Médeá”-m.

 

Egy magonc, amely rendkívül életerős és meredeken felfelé nő. Egyedisége hosszú szárában rejlik, amelyen dupla fehér és sárga virágok nyílnak. A virágbuga tömve van virágokkal. “Pénelopé”.

 

Különlegesen nagy virágzat féldupla virágokkal, amely csak hátfényben látható alig észrevehetően rózsaszín. “Euridiké”.

 

A magoncok között „Szép Heléna” bizonyosan kiérdemelte nevét. Először különleges rózsaszín, de közelebbről megnézve látható a szirmok fehér színe. Csupán a szirmok széle rózsaszínes. Dupla, nagy virágzata van. A koronán hosszú függelékek; szélük rojtos. A sötétvörös csíkok gyakran csillagot formáznak, amely középen sárga fénnyel világít.

 

Nagy, szimpla, babarózsaszín virág. Feltűnő, hosszú, felálló korona. “Arachné”-nak (pók) neveztem.

 

Szimpla, bársonyos bíborvörös szélforgó alakú virágok a magas növésű bokron. “Artemisz”.

 

Egy másik szimpla, fényes piros virág, amely csak a szirom feléig sötét színű; ezért a virág kétszínűnek tűnik. A virág öregedésével a vörös fehéresre fakul, ami felerősíti a virágbuga kétszínű hatását. “Európa”.

 

Különösen duzzadt bimbó, amely apránként 4 sziromkörössé nyílik. A súlyos virágzatok a bokor csúcsán csüngnek. Teljes kinyíláshoz a bőséges vízellátás mellett a déli nap teljes melegére szükség van. Élénk hatású, erős rózsaszín, csaknem pirosnak tűnik.  “Medúza”.

 

Az évek folyamán további nevesített magoncokkal gazdagodott a sor.

De nem minden magonc volt ilyen feltűnően különleges. Világostól a sötétig a rózsaszín különböző árnyalatai jöttek létre.

Mi történt itt? Könyvekben és folyóiratokban kerestem a választ:

 

„A genetikai kódok, amelyek a fejlődés folyamatosan ismétlődő azonosságát biztosítják, a sejtmag kromoszómáiban helyezkednek el. Ezek neve: gének. Emellett az öröklődésben ugyancsak szerepet játszhatnak a plasztiszok, a citoplazma szintesteket is tartalmazó alkotórészei. Minden szervezet mind az anyai, mind az apai ivarsejtektől származó örökítő kódokkal rendelkezik, amelyek nem egyformák, így egyedileg párosuló individuumok jönnek létre. Ezt „heterozigótaságnak” hívják. Keveredés, amelynek menete nem tökéletesen ismert, és amelyek összessége a „populációt” alkotja. Az olyan két ivarsejtből létrejövő szervezetet, amely nem azonos genetikai anyagból alakul ki, hibridnek, keveréknek vagy korcsnak nevezzük. Az ott található genetikai kódok új kombinációja alakul ki.”

(Kummert)

 

A virág botanikai leírása: „A korona a virág közepében található. A cső alakú torok felső szélén másodlagos korona helyezkedik el rojtokkal, a korona sziromfüggelékekből áll. Rendszerint pirosas csíkok találhatók rajta, amely jelzi az utat a nektárhoz. Ezek magában a torokban folytatódnak.

„A korona szintén jellemző, amellyel meg lehet különböztetni a különböző leander fajtákat. A függelékek mellett a torok színe (a korona belső része) is erre szolgál. A mediterrán típusú leander 3-4 csipkézett (fogazott) függelékkel rendelkezik, míg az indiai típusú 4-10-el, amelyek szálszerűen kinyúlnak.”

(Prof. Boehlmann, Berlin)

A korona minden leander virágban megtalálható, habár a dupla virágúaknál keresni kell. Sok leandernél a korona színe megegyezik a szirmok színével. Eltérő színű is lehet, de a virág közepe legtöbbször krémszínű- sárgaszínű, többnyire vörös csíkokkal, amelynek mintázata különbözhet.

Virágzat lehet: szimpla, dupla, kettős tölcsérű.

A dupla virágoknál több mint 10 szirom található, amely már a széles ovális bimbókról felismerhető. A szirmok számának növekedésével a hagyományos rózsákra emlékeztet.

Kettős tölcsérű virágoknál 2 egymáson elhelyezkedő teljes korona található. A dupla meghatározás megfelelő lenne, de ezt a kifejezést a telt virágtípusra használják. Ezért kapta a „hose-in-hose” „tölcsér a tölcsérben” nevet.

Gyakorlatban csak a szimpla és dupla kifejezést használjuk.

Egyszer egy szimpla rózsaszín magoncra azt mondtam: „Semmi különleges”. Ahogy azonban elsétáltam mellette, rózsa-jázmin illat ütötte meg az orromat. Forrását keresve kiderült, hogy a hagyományos rózsaszín virágtól származott.

Nem a hagyományos leander illat volt, amely különösen a forró napokon érezhető kellemessé téve az esti órákat. Valahogy keserűbb volt, fűszerek és méz keveréke. Ez az illatos dupla rózsaszín leander rég került Görögországba és mára széles körben elterjedt. Lehetséges, hogy Itáliából származik. „Kastélyparki leander” a neve, a bokor faméretűre is nőhet.

Az új illat megtanított, hogy a leanderek új illatváltozatokat is kialakíthatnak.

Ahogy az emberek a kertészetekben keresztezték az indiai leandereket (több mint 400 éve), az utódokban mind több új virágszín és forma jött létre és az illat is az új változatok jellemzője lehet. 

Ezek az új fajták elterjedtek a mediterrán kertekben és megteremtették annak lehetőségét, hogy hibridizálódjanak az itt előforduló vad rózsaszín leanderrel. Esetleg maguk az emberek végezték el ezt. A botanikusok véleménye szerint a mediterrán térségben manapság látható rózsaszín leanderek ilyen termesztésből kiszökött növények, és a vadnövény már kereszteződött a termesztettekkel.

Görögország azonban sokáig el volt szeparálódva Európa többi részétől, ezért előfordulhat, hogy az a rózsaszín leander, amely annyira el volt terjedve az ókorban, megőrződött valahol az országban. Az is elképzelhető, hogy hajtásokként szaporítva az emberek vitték élőhelyére.

Ez alól csak Görögország nyugati partvidéke lehet kivétel. A nagy forgalom és a szoros kapcsolat a Jón szigetekkel korán megtelepíthette az új leander fajtákat. Itt a dupla rózsaszín, a szimpla fehér és a piros fajták régóta széles körben megtalálhatók. Nehéz megmondani, hogy néhány vad, a természetben előforduló leander innen származik-e.

Barátaim és ismerőseim, akiknek azt tanácsoltam, hogy magról neveljenek leandert, beszámoltak róla, hogy a magoncaik ismét és ismét csak rózsaszínűek. Szabad szemmel is látható, hogy a magoncok azonosak rózsaszín virágú szüleikkel. Csalódást keltő, az emberek azt mondták, hogy nem volt érdemes magoncokat ültetni. Magjaik a helyi leander bokrokról származtak, amelyek szimpla rózsaszín virága jól ismert.

Mi itt a vad leandert keresztezzük, amely rózsaszín virágaival régóta elterjedt a teljes mediterrán térségben. A laikus csodálkozik: hogy lehet, hogy ma olyan sok leanderfajtát ismerünk?

Rég keresem a választ. Amikor már úgy gondoltam, hogy sosem ismerem meg, egy biológus a következőket írta nekem:

 „A leander a Nerium nemzetségen belül homogén fajt képvisel (a vad fajta), amely csak szűk határok között mutat változatosságot. Miután a genomja alig mutat eltéréseket, ugyanezt az eredményt kapjuk, ha keresztezzük őket. Az én genetikai és fejlődésbiológiai tudásom alapján a tények önmagukért beszélnek. A természet nem gyakran játszadozik. Ha egy faj sikeres, miért kellene változatok ezreit létrehoznia? Ha logikusan következtetünk, hogy kereszteződés jött létre a rózsaszín leandereknél (amelyek nem rendelkeztek genetikai kóddal más színekhez, mint azt a mediterrán térségben eltöltött hosszú időszak megmutatta), mindig és mindig rózsaszínt fog eredményezni. Csak mikor más jellemzők is bekerültek a „játékba”, a szelekcióval akkor vált lehetővé eltérő tulajdonságok megjelenése.”

Kevés és régi beszámoló van ilyen kivételekről, mint például a piros leanderek előfordulása végig a Fekete-tenger partján és az ókori Rómában. A fehér virágú leander felfedezése 1547-ben Krétán az egyetlen ilyen feljegyzett adat könyveinkben.

A ma leanderei feltűnő, gyönyörű virágaikkal elsősorban termesztők/kertészetek terméke. Legvalószínűbb, hogy hordozzák az indiai leanderek örökletes változatosságát.

Ezek a sokszínű és nagyvirágú fajták kb. 10 évvel ezelőtt lettek betelepítve Görögországba.

A természetben – úgy tűnik – nem volt lehetőség az indiai és a mediterrán leander kereszteződésére.

„Hetvenegy leander fajta genetikai eltérésének vizsgálata azt mutatta, hogy a morfológiai különbözőségek ellenére csak minimálisan különböznek egymástól. Amikor a fajták alaktanilag nem különböztethetők meg egymástól, akkor is 9%-os molekuláris genetikai különbség mutatható ki. Csak amikor ezt a 9 %-os különbözőségi határértéket meghaladja, akkor lehetséges egy genetikailag és geográfiailag különböző, őshonos eredet. A 71 fajta levélsejtjeiből kivont DNS vizsgálatával 4 molekuláris genetikai csoportot különítettek el. Például dupla leanderek csak 2 csoportban voltak megtalálhatók. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy dupla leanderek csak egy bizonyos területen (nevezetesen Indiában) fordultak elő.”

A leanderek nagy változatossága heterozigóta öröklésmenetének és a keresztporzásoknak a következménye. A leanderek kromoszóma készlete 2n = 22.

(Prof. Boehlmann, Berlin).

A leanderek magképzésére vonatkozó megfigyeléseket is tettem.

Itt délen láttuk, hogy a leanderek meghajlanak a magok súlya alatt. Ez nem volt látható a köztermelésben előforduló gyönyörű leandereknél. Sokkal kevesebb mag volt rajtuk, vagy épp egy sem. Ezt a magról nevelt növényeknél is megfigyeltem. A „miért” valószínűleg kérdés marad.

Ez a körülmény nem akadályozta az új virágszínek és formák megjelenését. Ha akár nem volt képes egyetlen magot sem kinevelni egyik-másik gyönyörű leander, kromoszómáik elterjedtek a nektárkereső rovarokkal.

Ez gyakorlatilag azt jelenti: amikor mi magokat gyűjtünk, ezt ott kell tennünk, ahol változatos színű és formájú leanderek vannak. Ilyenkor a magoncok között új szépségek felfedezése sokkal valószínűbb.

Eljutottunk a kérdéshez, hogy a természet milyen stratégiát követ a beporzásnál. Méheink mindenesetre nem rendelkeznek ezzel a képességgel.

A botanikus:

 

 „A leander virágait csak a hosszú nyaló-szívó szájszervvel (pödör nyelv) rendelkező lepkék és szenderek képesek beporozni. Csak megfelelő hosszúságú szájszervvel érik el a virág aljában található kis mennyiségű nektárt. Csak nekik van elég erejük, hogy visszahúzzák nyelvüket, amely ragacsossá vált a csavarodott függelékekkel rendelkező porzószálak között elhelyezkedő keskeny résekben. Ez egy rántással történik, ami által a bibe nyakrészére tapadt pollen (felfelé irányuló szálak) ledörzsölődik és így van a legnagyobb esély a megtermékenyítésre. A kúp alakú portokok, amelyek a bibe fölé hajlanak, pollenüket a felső csésze alakú koronára ürítik, ami által visszahúzás közben a pollen ráragad a rovar nyelvére és az átviszi a következő virágra.”

(Prof. Boehlmann, Berlin)

 

A legfontosabb beporzó a leander szender, a Daphnis nerii. Hernyói a leander leveleivel táplálkoznak, és amelyek toleránsak az abban található mérgekre.

A 25 év alatt azonban csak egyszer láttam ezt a nagy szendert egy lámpa fényében a ház falán. A legszínesebb szenderek egyike Európában. Mintás világoszöld és rózsaszínes szárnyával, imponáló nagyságával mindig csodálatot vált ki

Nagy, kövér hernyója, amelyen kék szemfolt látható, szintén ritkán látható.

Akkor ki az, aki olyan buzgón beporozza a leander virágait? Valószínűleg az itt található sok észrevehetetlen szender.

A magok zárt hüvelyben érnek, amelyek januárban és februárban érnek be. Magok ezreit fújja a szél és kicsiny ernyőikkel finoman landolnak.

Minden magból egy kis leander fejlődhet a saját genetikai állományával. Ez egyedi és egyedülálló. Egy új változat született és mi elnevezhetjük.

Ha ezt az új fajtát termeszteni szeretnénk, hogy barátainknak adjuk, fás ágát kell darabokra vágnunk és egy cserép földbe ültetni. Ha ez a darabka meggyökeresedik, és fejlődik, akkor leanderünk egy másik egyedét kapjuk. Ez genetikailag azonos a magról nőtt leanderünkkel.

Készíthetünk csúcshajtásokat is (az ágak végét levágva).  Azt mondják, ez hamarabb virágzik, mert a virágbimbók már az ágcsúcs hegyében vannak. Én magam sosem próbáltam ezt az eljárást. De sosem késő tanulni.

Kérem, fontolják meg a leanderek magról történő szaporítását. A mag ültetése egyszerű, gyorsan kicsíráznak és a növény gond nélkül fejlődik.

Mindnyájan, akik itt délen élünk, könnyen részt vehetünk a Természet nagy játékában. Nem szükséges kert, mert a leander cserépben is virágzik az erkélyen és teraszon.

Most, hogy a leander magoncokat a meleg égövtől eltérő éghajlaton és tájakon (akár a világ más részein) is termesztik, még változatosabb leander fajtákat csodálhatunk meg a folyamatosan új genetikai kombinációk megjelenésével.

A délen található nagy kertészetek, különösen Görögországban a vásárlóknak meglepetést okozva ajánlhatnak magoncokat.

És mi ezzel segítőkezet nyújtunk a faj védelméhez, hisz a faj nagyobb diverzitása a faj nagyobb túlélési esélyét is jelenti.

 

Leander magok ültetése és nevelése

 

Az én gyakorlatom szerint február és március a legjobb ültetési időszak. A magok a házban csíráznak (a fűtőtesthez közel vagy melegítőpárnán) és kelnek ki. Néhány cm magasak mire Dél-Európában a nap melegen süt (természetesen fokozatosan). Ez a megfelelő időzítés, mert a kis növényeknek fényre és nedvességre van szükségük.

A magok ültetésére műanyag edényeket használunk (joghurtos pohár, stb.), kimossuk és sterilizáljuk a mosogató gépben. Háromnegyed részig töltjük ültető keverékkel és vízzel finoman bespricceljük. Nem túlságosan sűrűn ráhelyezzük a magokat (hogy ne rothadjanak össze). Vékonyan földdel fedjük, és ismét bespricceljük.

A talajnedvesség fenntartására átlátszó fóliával borítjuk az edényt. Ha edényünk hőforrás közelében áll, akkor különösen nagy figyelmet fordítsunk a kiszáradás megakadályozására. Túl gyakori öntözés esetén a felszín fehéressé válhat. Ekkor azonnal távolítsuk el a fedőfóliát és spicceléssel távolítsuk el a lepedéket.

A kis növények zöld hegyének első megjelenésekor kezdjük meg a fedőfólia elvételét, de némi nedvesség még maradjon. Hamarosan erőteljes növekedésnek indulnak, és ekkor teljesen eltávolíthatjuk a tetőt.  

A kb. 3 cm magas kis növénnyel a tartót lehetőség szerint minél előbb a szabadba kell vinni, de a széltől és esőtől védeni kell. A fény és a nedvesség serkenti a növekedésüket. Ha már napos meleg van egész nap, akkor elviselik az éjszakai hűvös időt is, csak a hőmérséklet ne csökkenjen fagypont alá. Számos alkalommal tapasztaltam, hogy még a kicsi szabadban tartott magoncok is jobban fejlődnek, mint a melegben tartottak.

A napsütés erősödésével magoncaink gyorsan nőnek a melegben. Hamarosan a tartóban nagyra nőnek. Ekkor szét kell ültetni őket. Ugyanakkor láthatjuk, hogy nem mindegyik egyformán fejlődik. A kisebbek gyökere nem mindig éli túl a palántázást. Ezért én a kis növényeket az eredeti földlabdával emelem ki és helyezem az új földbe. Ennek előnye, hogy minden növény erőteljesen tud fejlődni és így túléli a palántázást. Figyelembe kell vennünk, hogy lehetnek lassúbb és gyorsabban fejlődő magoncaink is.

Hamarosan itt a nyár. Vegyük ki a földlabdát a cserépből és válasszuk szét a kis virágokat, egyesével ültessük friss földdel töltött műanyag poharakba. Némelyik magoncnak már hosszú gyökere van, amelyet tépéssel kicsit megrövidíthetünk.

Minden cserépnek lyuk van az alján, hogy a víz kifolyhasson. A műanyag poharakon nincs. Ha lenne, akkor a növény csak annyi vizet kapna, amennyit a talaj a locsoláskor gyorsan fel tud szívni. Itt délen a nap forrón süt és a tőzeges talaj könnyen kiszárad. Ha ez megtörténik, a víz csak átszalad a poháron anélkül, hogy a talaj fel tudná szívni. A lyuk nélküli tartóban a talaj képes lassan visszaszívni a vizet.

Ennek ellenére megtörténhet, hogy az edény teljesen kiszárad. Hogy mentsük a növényt, a következővel próbálkozhatunk: vegyük ki a növényt a tartóból és helyezzük egy edény vízbe. A leander magoncok nagyon erősek. A gyökér és a földlabda gyorsan felszívja a vizet és nyoma sem marad a bajnak.

Egy példa, ami érdekes módon végződött:

Néhány földlabdás növényemet nyáron a víztartó edényben felejtettem. Mire megtaláltam őket, már tél volt. Az eső szerencsére feltöltötte az edényt. A növények 2 cm vastag jégbe voltak befagyva. Habár nem látszott levélkárosodás, nem gondoltam, hogy túlélték és ismét megfeledkeztem róluk.

Késő tavasszal a nap már erősen sütött és az idő forró volt. Ismét felfedeztem a magoncokat a víztartóban. Egy bokor alatt vészelték át a telet. A magoncok egészséges zöld levelekkel rendelkező növényekké nőttek. Ez a szívós kitartás igazán megérdemli a jutalmat. Gondosan szétválasztottam a növénykéket. Ugyanúgy fejlődtek a cserepükben, mintha sosem érte volna őket a fagy és a jég. Ez a kis kitérő megmutatja, valójában milyen erősek a leanderek.

Nyár közepére a leander magoncunk mutatós növénnyé nő. Ekkor már átültethetők egy kerti földdel töltött virágcserépbe. Némelyik már következő nyáron virágozhat.

Néhány magonc elültetése egy nagyobb cserépbe csodálatos meglepetéssel szolgálhat. Többszínű leander csokorrá válhatnak.

A magoncok normális esetben nyílszerűen egyenesen nőnek. Könnyen formálhatunk belőlük egy fácskát. Javaslatom: ha a magonc a hegyénél elágazni kezd, akkor mindig vágjunk le minden új hajtást, csak a középszálat hagyjuk meg. Az alsó hajtásokat is mindig távolítsuk el.

Idő múltával törzs fejlődik, amelyet nem hajlít meg sem a szél, sem az időjárás. Felmagasodva egyenesen tartja a leveles és virágos koronát.

Amikor a törzs elérte a kívánatos magasságot, két dolgot csinálhatunk: kicsípjük a hegyet és új hajtást várunk, amely szinte mindig 3-as elágazódással fejlődik. Hármas levélkoszorú nagyobb valószínűséggel formáz egy fakoronát. A másik lehetőség, hogy a fővesszőtől szögben növő mellékvesszőt hagyjuk fejlődni. Talán lejjebbről is fejlődik néhány új hajtás. Egy igazából egyéni ízlés dolga, hogyan alakítsuk ki a koronát. Egy dologról sosem felejtkezzünk el: a fejlődő virágok az új ágak csúcsában szunnyadnak.

Általánosan azt mondhatjuk, hogy a magról nőtt növények erőteljesebben fejlődnek, mint a hajtásból fejlődők. Az új ágak sűrűbben fejlődnek. Mindkét növény körülbelül ugyanakkor fog virágozni.

Sok éves tapasztalatom alapján megállapíthatom, hogy itt délen aligha van más növény, amit a leandernél könnyebb lenne szaporítani. Egyszerűen nem lehet elrontani!

 

A leanderek tápanyag utánpótlása

 

Kültéren (pl. utak mentén, tereken, nagy kertekben) a növénynek nincs szüksége ásványi anyag kiegészítésre, hacsak nem ismert a talaj tápanyag szegénysége.

Ültetéskor kevés tápanyag kiegészítés elégséges a növekedés beindításához, mert az erős gyökérrendszer gyorsan átszövi a mélyebb talajrétegeket.

Ha a leander cserépben vagy nagy edényben van, akkor fontos a kiegészítő tápanyagok adása. Rendszeresen tápoldatozzuk, mindig csak egy keveset, mert a túladagolás könnyen a talaj sótartalmának megemelkedéséhez vezethet. Ha ez megtörténik, az idősebb levelek tömeges hullását és a fiatal levelek barnulását eredményezheti. Csak egy dolog segít: locsolni és locsolni, míg a só ki nem mosódik.

Ragaszkodjunk a szóláshoz: „A kevesebb több.” Jobb kevesebb tápanyagot adni és inkább gyakrabban.

A tartóban nevelt leandernél ügyelni kell, hogy ne adjunk hozzá komposztot. A magas tőzegtartalmú talaj sem megfelelő. Ez nem jelenti, hogy a leander nem nő az ilyen talajban, azonban a savanyú talaj (alacsony pH-jú) a tápanyag ellátás zavarához vezet, pl. magnéziumhiány figyelhető meg. Minden mésszel dúsított jó minőségű kerti talaj megfelelő. Ha alacsony a kalcium koncentrációja, akkor kevés mész talajfelszínre szórásával segíthetünk rajta.

Ha ásványi kiegészítőket használunk, akkor széles tápanyag spektrumút válasszunk. Ez tartalmazza mindhárom szükséges komponenst: nitrogén (N), foszfor (P) és kálium (K). Ezek többsége nyomelemeket is tartalmaz.

A leander tápoldatozásakor tanácsos alacsony nitrogén (N) tartalmút használni. Ellenkező esetben a gyors és erőteljes növekedés következtében az ágak gyakran földig hajolnak, mert a fejük túl nehézzé válik.

Nincs standard módszer a dézsás leanderek tápanyag ellátására; optimális gyarapodásuk nagyon függ a talajtól és az öntözéstől.

A talaj felszínére  kijuttatott hosszas kioldódású tápanyagok használata a legegyszerűbb és időkímélőbb megoldás. 3-4gr/tartóliter űrtartalom elégséges 6 hónapra. Így a tápanyag lassan szabadul fel a locsolás során.

Azonban veszély is leselkedik ebben a tápanyag ellátási módszerben. A tápanyagok felszabadulása hőmérsékletfüggő. 20oC az optimális. A déli nap felhevíti a földet a tartóban; a fekete cserepek különösen veszélyesek. Magas hőmérsékleten a szükségesnél több tápanyag szabadul fel. Ez károsodást okozhat. Másfelől a tápanyag hamarabb felhasználódik, így a hatásidő lecsökken.

A leandereknek sok tápanyagra van szükségük, különösen dézsában nevelve. A tápanyagot sose adjuk száraz talajra. Először locsolni kell és csak utána adni a tápanyag kiegészítést, majd a következő napokban rendszeres alapos öntözés, hogy a só ne válhasson ki a talajban.

Ennek megfelelően hetente egy alkalommal folyékony virágzás-serkentő tápoldatot alkalmazzunk.

Huszonöt éves személyes tapasztalatom alapján megállapíthatom: mind a leandernél, mind más növényeknél, mindig nagyon takarékosan alkalmaztam a kemikáliákat.

Az én sok leanderem, akár szabadba, akár dézsába volt ültetve, sosem kapott kemikáliát. Kitűnően fejlődtek és bőségesen virágoztak. Ez azonban valószínűleg Messzinia talajának és éghajlatának köszönhető, habár az én kertem talaja nem kifejezetten lúgos. De egy fontos tényezőt számításba kell venni: a víz rendkívül magas kalcium tartalmú.

Ettől eltekintve növényeim fejlődése sosem volt siettetve, nem számított, hogy ma vagy csak holnap virágoznak.

Azt tanácsolom a kertészeknek, hogy először figyeljék meg a növényük fejlődését tápanyag kiegészítés nélkül. Ha nem jutnak elegendő tápanyaghoz, akkor adjanak egy kevés tápanyagot.

Az emberek egy része úgy véli, hogy az erősen tápozott növények hajlamosabbak a betegségekre.

A kertészeti központokban leandert vásárlóknak: a termesztők itt növekedés gátlót használnak, hogy csökkentsék a növény növekedését (CCC –klórkolin-klorid). A növények kicsik maradnak, így egyszerűbb és gazdaságosabb a szállításuk. Mivel a vásárlók nem használják ezt a növekedés szabályzót, a növények visszatérnek normál fejlődési ütemükhöz.

 

A leander toxicitása

 

Az Apocynaceae családban a kb. 180 rendbe több mint 1500 faj tartozik. Többségük fás növény, beleértve sok szőlőfajt is. Mind tejnedvet termel és mérgező. Többségük a trópusokon és a szubtrópuson nő; csak néhány faj mérsékelt égövi. Némelyiknek értékes gyógyhatása van, mint pl. a Strophanthus, Rauwolfia és Vinca fajoknak.

Mérgező volta ellenére ezt a növénycsaládot széles körben termesztik, mert sok rendkívül színes tagja van. Akár a „növények királyságának” legszebbjeinek is tartják őket.

A legismertebb nemzetségek: Plumeria, Allamanda, Mandevilla, és Nerium. A fajok hibridizációjával a virágok a szivárvány színeit idézik!

Világszerte a trópusokon és a szubtrópusokon, a mediterrán kertekben vagy akár a mérsékelt égövi télikertekben sok színes változatuk igen népszerű.

A leander minden része mérgező, a levelektől és virágoktól kezdve a gyökérzetig. Az irodalom szerint: „Mérgező hatása az ókortól ismert és gyógyászati hatékonyságát felhasználták.” Theophrasztosz, Dioszkoridész, Plinius és Galénosz mind írtak róla, és írásaik fennmaradtak számunkra.

A leander tejnedve mérgező glikozidokat tartalmaz, amelyek hígítva orvosságként alkalmazhatók (szívglikozidoknak nevezik őket). Az állatok nem fogyasztják el a leandert, mert minden részük nagyon keserű és lenyelve kiváltja a hányóreflexet. Így a későbbiekben elkerülik a növényt. Emberekben akár néhány levél elfogyasztása a következő hatással bír: remegés, hányinger, hányás, szívritmus zavara, bénulás, és a legrosszabb esetben a szívzavar következtében beálló halál. Akár egy levél elfogyasztása vagy a virág nektárjának elfogyasztása gyermekek halálát okozhatja. A cardiolin tartalom okozta keserű íz azonnali öklendezést és hányást vált ki, amely csökkenti az elfogyasztott káros méreg mennyiségét, csupán reszketést és fejfájást okozva.

A leander kivonatát korábban nyílméregként, kérgét rágcsálóirtóként használták.

A mérgező oleandrin bekerülhet a vérbe.

1808-ban a spanyolokkal folytatott háború idején néhány francia katona leander ágakról lehántotta a kérget és hússütő nyársként használta. Közülük 12 meghalt és többen súlyosan megbetegedtek.

Óvintézkedések:

A leander metszésekor viseljünk kesztyűt; ne együnk vagy dohányozzunk.

A mérgező tejnedv ne kerüljön érintkezésbe nyílt sérüléssel.

A leander fáját ne égessük el; füstje fájdalmasan irritáló hatású.

Ne dörzsöljük meg a szemet. A munka végeztével szappannal kezet kell mosni. Az aprított leandert lehet komposztálni, a kémiai komponensek lebomlanak. Én az aprított ágakat évekig mulcsként használtam. Fák és bokrok körül, virágágyásokban, utakon.

Az Apocynaceae család növényei mellett sok más mérgező növény is van.

Sok közülük népszerű kerti növény, és néhányuk a nappali és az ablakpárkány kedvenc növénye:

Azálea – Azalea – (Rhododendron spp) – minden része.

Kerti ricinus – Castor bean (Ricinus) – a magok.

Perzsa imafüzérfa – Chinaberry tree (Melia azedarach) – a magok.

Mikulásvirág – Poinsettia (Euphorbia pulcherrima) Nightshades (Solanum) – néhány faj, beleértve a burgonyát és a paradicsomot.

Őszi kikerics – Autumn crocus (Colchicum) – minden része.

Buzogányvirág – Dumb cane (Dieffenbachia).

Filodendron – Philodendron.

Csattanó maszlag – Jimson weed (Datura stramonium).

Perúi sárgaleander – Yellow oleander (Thevetia peruviana)

Hortenzia – Hydrangea spp.

Sétányrózsa – Lantana spp.

Angyaltrombita – Angel’s trumpet (Brugmansia)

és sok más…

 

Az embernek tudnia kell, hogyan ismerhetők fel ezek a növények és a gyermekeknek már kiskorban meg kell tanítani elkülönítésüket.

 

Betegségek és kártevők

 

Azt mondhatnánk, hogy a leandernek Dél-Európában nincs betegsége, ha a  Pseudomonas baktérium okozta megbetegedés, a leanderrák nem létezne.”

Első pillantásra nem látható. Hogy hogyan és mennyire jelentkezik, az függ a fajtától. A betegség a tejnedvvel terjed. Az elsődleges terjesztő a kertész ollója és fűrésze. Ha valakinél előfordul a fertőzés, alkohollal fertőtleníteni kell a pengét minden vágás után, mert elméletileg egy fertőzött növény megfertőzheti az egész állományt.

Ha megtörténik, hogy a szaporításra használt anyaállomány befertőződik (különösen délen) Pseudomonas-sal, akkor a hajtásokat is megfertőzi.

A betegséget az ágakon látható karfiolszerű daganatokról ismerhetjük fel. Néha a bimbók is érintettek és elsatnyulnak. A magtokok torzulása szintén jellemző és végül azok valami elnyomorodott képződménnyé válnak.

Délen a leander túléli a betegséget és az nem befolyásolja a növény szépségét.

 

A leander másik betegsége gombás eredetű: Ascochyta.

Délen a kint tartott leandereken ez a betegség nem tör ki az optimális tartási körülmények miatt.

Minden leander fogékony erre a 2 betegségre, van, amelyik jobban, van, amelyik kevésbé.

A levéltetvek itt délen rendkívül zavaróvá válhatnak. Tömeges megjelenésük rendszerint az új évben kora tavasszal fordul elő, különösen, amikor egyik napról a másikra meleggé válik az idő. Általában a leander ágak hegyén jelennek meg, ahová a szívogató hangyák hozzák.

A levéltetvek természetes ellensége a hétpettyes katicabogár. Azt mondják, hogy egy katica napi 5000 tetvet is elfogyaszt. A peszticidek fokozott használata miatt azonban már alig találhatók meg. Nagyon boldog vagyok, amikor kertünkben megpillantom ezt a gyermekkoromtól kedves bogarat.

Személyes tapasztalatom, hogy a levéltetvek a leanderen nem élnek sokáig. Gyakran ugyanolyan gyorsan eltűnnek, mint ahogy jöttek. De támadásuk esetén segít a növény zuhanyoztatása. A kisebb növényeknél az új levelek hátáról erős vízsugárral lemoshatjuk.

Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy itt Görögországban a betegségeknek és kártevőknek nincs jelentőségük.

 

Leander: mediterrán báj

 

A Dél kincse

 

A kék éggel és a tengerrel, a forró nappal, a vad fűszerek illatával, és a kabócák éles ciripelésével a leander világos rózsaszín felhői mind a mediterrán térséghez tartoznak. A tájkép elképzelhetetlen a leander nélkül.

De a földgolyó más déli területein is az emberek leander bokorral díszítik élőhelyüket, úgy az autópályák mentén a tűző napon, mint a sétányokon a Karib-tengernél vagy Mexikó hegyeiben.

Északon, ahol a tél jeget és havat hoz, a leanderek csak dézsás növényként nőnek, de a télikertekben még a hideg időszakban is virágoznak.

A ma tapasztalható nagyfokú leanderek iránti lelkesedés Közép-Európából indult ki. A 60-as években sok ember utazott Dél-Európába.  A leander a nyár és a vakáció szimbólumává vált. Az emberek haza szerettek volna hozni valamit ebből az érzésből, és az Alpokon keresztül sok-sok leander hajtás utazott velük. Itt a leander virága  életben tartotta a dél utáni vágyat.

Észak- és Közép-Európában dézsás növényként a leanderek a népszerűségi lista első helyén álltak. Ez ma sem változott. Nincs erkély vagy terasz a „Dél szimbóluma” nélkül.

Ma itt a leander minden szupermarketben kapható. Azonban a fajtaváltozatok és színek csak speciális kertészetekből szerezhetők be. A leander a hideg égövi területeken nem minden gond nélkül tartható. A napos nyarakat leszámítva, ami szerencse dolga, a leander szeretete mellett szaktudás szükséges tartásához.

Milyen szerencsések vagyunk itt délen. Évről évre a virággal teli magas leander bokrok elkápráztatnak szépségükkel anélkül, hogy gondozásukhoz bármi erőfeszítést kellene tenni.

Hosszú ideig csak az illat nélküli szimpla rózsaszín virág volt megtalálható Görögországban. Lehetséges, hogy ez a rózsaszín leander az ókori vad leander utódja, amely izoláltan még előfordulhat vidéken; távoli hegyi területek folyóparti völgyeiben és nehezen megközelíthető tengerparti öblökben. Vagy esetleg olyan régészeti helyeken, mint  Olünthosz Chalkidiki-ben.  Nem messze ezektől van egy folyó, amely már az ókorban is itt folyt és partjain sűrűn nő a rózsaszín leander. Lehetséges, hogy ezek a növények az egykori makedóniai vad leanderek leszármazottai? Valószínűleg sosem tudjuk meg a választ erre a kérdésre, de képzeletünk azért eljátszhat vele. Görögországban bizonyára vannak még területek, ahol az ember ezen elgondolkodhat. (Ld. a „Leander magok” részt.)

Természetesen az ismétlődő erdőtüzek, a talaj nehéz gépekkel történő feltörése veszélyezteti létüket, a rózsaszín virágfelhő mind kevesebb helyen marad fenn, míg egyszer csak a  múlté lesz.

Az elmúlt 10 évben sok eltérő leander fajta alakult ki Dél-Európában (Olaszország, Franciaország). Virágaik színe a tiszta fehértől a rózsaszín és a piros sok árnyalatáig, sárgáig, lazacrózsaszínig, narancssárgáig, barackszínűig, hús- és rézszínűig változik, szimpla vagy dupla virágzattal.

A növényeknek eltérő növekedési hajlama lehet; magasra növő vagy kompakt növekedésű bokrok, vagy egyenesen törpe növésűek. Az ágak meredeken felfelé irányulók, a másik ága lehajlik vagy kúszó jellegű. Vannak különböző levélformájúak és színűek; például van sárga és zöld mintás levél.

A világon kb. 400 leanderfajta ismert, amely közül mintegy 170 általánosan ismert. Ezek közül sok névvel rendelkezik. Nagy választékkal rendelkező kertészetek képes katalógussal ajánlják névvel ellátott variánsaikat, így a vevő biztos lehet, hogy azt kapja, amit szeretne.

Nemzetközi szinten a leander nevek még mindig zavarosak. Európában elsősorban az olasz és a francia fajták ismertek, ha egy új fajtát bemutatnak, annak nevét is azonnal közzéteszik. Sajnos, a továbbtermesztés vagy árusítás során a nevet nem mindig viszi a növény, így sok név elveszik. Ha ez bekövetkezik, akkor az elfelejtett nevet újjal helyettesítik, így ugyanaz a leander fajta eltérő neveken is megtalálható. A szakemberek most erőfeszítéseket tesznek, hogy rendszerezzék és megoldják az évtizedek óta meglévő zavart.

 

Az én leander történetem Trifiliától Messziniáig

 

A Peloponnészosz félsziget délnyugati partján 25 évvel ezelőtt először vágtam le egy leander ágat. Akkoriban az Agriliszben növő növények több mint 20 évesek voltak; magas bokrok rózsaszín virágfelhővel. Én azonban Észak-Európából hoztam ez a csodálatosan virágzó bokor iránti szeretetemet és csodálatomat.

Nyár közepe volt. A nap és a forróság elvakított a poros és kopár környezetben; ami házunk építésének eredményeként létrejött. Egy kis esőfelhőre vágytam. Reménytelen. A talaj kőkemény volt. Hogy vihetnék egy kis színt ebbe a sivatagba?

A lapáttal és vízzel kis lyukakat vájtam és elültettem az első magam vágta leander ágakat. Csoda történt – meggyökereztek és fejlődtek. Évek óta az első sikeres kertészkedésem; akkor álmomban sem gondoltam az eljövőket.

Hatezer négyzetméter görög földet fokozatosan beültettem és locsoltam; a vadnövényeket először megmetszettem, aztán lenyírtam. Sok növényt kiástam. Képzeletemben sokszínű, táncoló virágokkal teli kert élt; képzelet, amely még álmomba is velem volt. A valóságban sajnos ezek az álmok sokszor szappanbuborékként szétoszlottak.

Ha ma visszanézek, ezek a munka és felfedezés, az öröm és élményszerzés évei voltak. A déli táj természete iránti rajongással teltek ezek az évek. Lassan megtanultam törvényeit, megismertem változásait, éreztem „szívverését”.

Ma a magas fák teteje susog a kertben. Az erdei talaj puha és elnyeli a lépteket. Az évek során a föld és a humusz illata felerősödött. Az egymás után következő évszakok az élet forrását adó anyaggá alakították a virágokat és a bokrok leveleit. Hasznos és káros lények kaptak esélyt az egyensúly létrehozására. Részben „vad” kert alakult ki, ugyanakkor számos állatnak ad élőhelyet: teknősök, sünök, kígyók, menyét és nyest, sokféle rovar és lepke, erdei patkányok és egerek, és természetesen a sokféle madár.

Most a 2005-ös év nyarának végén tartunk. Túl vagyunk a hatalmas leanderek extázisos virágzásán. De a nyári napok illatának emléke még élénken él emlékezetemben, csakúgy, mint a virágok színe szemeim előtt. A színtelen ősz hozza első esőit. A természet befejezte egy ciklusát és kezdődik a következő.

 

A sokhasznú leanderek

 

Visszatérve az első leander ágakra, amelyet sok éve elültettem a köves talajba:

Egy májusi napon nagy virágzó leander bokrokat vettünk észre a kert sarkában. Először megdöbbentünk – honnan kerültek ide olyan hirtelen? A bokor alá nézve felfedeztük a megoldást. A korábban említett hajtások voltak, amelyekről teljesen megfeledkeztünk. Élve maradtak és túlélésüket segítette, hogy az évek során egy vízfolyásban álltak.

Sok évvel később egy barátunk leander sövényt szeretett volna ültetni. A talaj szegény és kövecses volt. A nagy növények számára lyukakat ásni rendkívül megerőltető volt. Aztán emlékezetembe villant – eszembe jutottak leander hajtásaim.

Víznyelőt ástunk, a hajtásokat beraktuk a földbe, és egy csöpögtető tömlőt tettünk mellé. Teljes sikerrel jártunk. Minden dugvány meggyökeresedett. A következő évben kinyíltak az első virágok és nemsokára színes leanderfal alakult ki. Ilyen egyszerű leander álmunkat délen megvalósítani.

Mint ez is mutatja, a víz nagyon fontos a hajtások fejlődéséhez és később a növény növekedéséhez. Ezzel kapcsolatban: a leander gyökere nagyon erős. Ezért, ha közvetlen a talajba ültetjük, a talaj szintjénél mélyebben hagytam a gödrét. Sok víz szükséges a gyökerek mélyre növéséhez. Egyébként a gyökerek a felszínen terjednek és megzavarják más növények fejlődését. Huszonöt éves személyes tapasztalatom alapján soha nem észleltem, hogy a leander negatívan hatott volna más növények fejlődésére (Ld. még: A leander és feltételezhető hasznossága).

Vidékünkön a talaj megtartja a nedvességet a meleg évszakban is, és ez nem mélyen helyezkedik el. Ezért a növények néhány évben szinte nem is függnek az öntözéstől.

Mielőtt én ezeket felismertem volna, az első időszakban körbenéztem és a leandereket kiszáradt folyóágyakban vagy annak partján találtam és a közeli hulladékos tengerparton. Amikor a dél lemenő napja beszínezte a tájat, virágai csodának tűntek számomra. Ekkortájt ismertem fel, hogy a leander szárazságtűrő növény; vagyis nem igényel vizet a fejlődéséhez. De azt csak később tudtam meg, hogy a gyökérzete 3 m mélységbe is lehatol, ahol sós vízzel kevert talajvizet talál.

Mindezek felismerése után sok új lehetőség tárul fel előttünk a leander tájépítő szerepét illetően a forró délen.

Teraszokon és balkonokon csodálhatjuk leanderünk virágzását cserépben vagy nagy tartóedényekben. Pont a forró évszakban virítanak. A nap előcsalja néhány fajta illatát. Fűszeres mézillatuk itt jól ismert. Néhány újabb fajtának jázmin, rózsa vagy vanília illata van.

A kerámia cserepek nagyon mutatósak. Én nem tanácsolom, hogy közvetlenül beleültessék a növényt. Az átültetés nagyon nehéz. Jobb, ha egy műanyag cserépbe ültetve helyezzük a kerámia tartóba, a köztes rést pedig nagyobbfajta kövekkel töltjük ki. Így a tartó a nagy növényekkel sem fog felborulni. Miután a leandernek sok vízre van szüksége, a kerámia tartónak további előnye, hogy a víz benne marad, míg lassan fel nem szívódik. Nem folyik szét a padlón csúnya foltokat okozva a csempe- vagy márványpadlón.  

Ha növényünk kinövi a tartót, át kell ültetni egy nagyobba. Jó nagy darabokat le lehet vágni a gyökérlabdából alul és oldalt is. Így gyakran ugyanaz a tartó ismét felhasználható. Ilyenkor tanácsos az ágak egy részét is megkurtítani.

A metszésre a legjobb időszak a nyár, amikor akár még virágzik is. Újonnan ültetett növényünknek előnyös ez az időszak, mert a hideg beállta előtt még új gyökereket ereszt. Új ágakat is hajt, amelyen a virágbimbók is megjelennek. A hideg megakadályozza kifejlődésüket, de az első meleg napsugarakra virágba borulnak.

Így érthető, hogy az őszi vagy tavaszi metszés miért akadályozza a következő évi bőséges virágzást.

A leander trópusi növény, amely nem alszik téli álmot és mindaddig fejlődik, amíg a fény és a hőmérséklet ezt lehetővé teszi.

A cserepes növény földjének felszínét mindig fedni kell (mulcsozás); fűnyesedékkel, vadnövényekkel vagy fahánccsal. Ez megóvja a gyökérzetet a forró napsugárzástól és a talaj felszínét a kérgesedésétől.

További két kísérlet megmutatta nekem, hogy a leander délen milyen erős és sokoldalú növény:

  • A kertben nagy számban nőnek cserepes leanderek. Többnyire csoportokban, virágzó szigeteket képezve vannak elhelyezve. Számomra ez szebbé teszi a kertet. Családom szerint ez „szükségtelen”.

Egyik évben ciklon pusztított nálunk. Húsz fát fordított ki a földből. A magas Leyland ciprus falat ki kellett vágni. Milyen növénnyel pótolhatnánk gyorsan a veszteséget? Felesleges! – kiabálta a családom. Egy mély  árkot ástunk, hogy a már nagyméretű gyökérlabdák besüllyedjenek a földbe. Ezen árkok mindegyikébe néhány különböző növényfajtát ültettünk, amelyeknek már vastag törzse volt. Így nem volt lehetséges szétválasztani őket. Minden szabállyal ellentétesen a nagy földlabdákat begyömöszöltük a talajba.

Következő évben virágfal volt, amelynek szépsége évről évre fokozódott. Minden gyökér túlélte ezt az erőszakos akciót!

  • A kert egyik oldalát drótkerítés határolja, amelytől a bozótot eltávolítottuk. A csúf kerítés csupaszon virított. Szép virágokat odaültetni reménytelennek tűnt, mert a talaj köves volt, ásó nem hatolt volna bele.

Okos ötletem támadt: néhány leander tartójának  az alját lefűrészeltem. A tartókat annyira besüllyesztettem a talajba, amennyire a kövek engedték. Családom igen szkeptikusan figyelte ténykedésem. Senki nem gondolta, hogy a drótkerítés zöldítése sikerrel jár. De ők nem ismerték a leandert! 

A téli esőzések elvégezték feladatukat. A leander gyökerek átfúrták magukat a sziklákon és köveken. Tavaszra „a tartók virágoztak”! Minden növény belekapaszkodott a sziklákba, még szélben sem borultak fel. Magasabbra és magasabbra nőttek, és a csúf kerítés hamarosan eltűnt.

Évek múltával a leander gyökerei szétfeszítették a műanyag edényeket. Maradványai eltűntek az aljnövényzetben vagy könnyedén eltávolíthattuk őket.

  • Egy hasonló történet a cserepes leanderekről; hosszú ideig nagy cserepek sorakoztak a telekhatáron. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a leanderek gyökerei kinőttek a cserepek alján található lyukakon és behatoltak a kemény talajba. A növények megerősödtek és a korábbiaknál sokkal erőteljesebben nőttek. Hamarosan szétnyomták a tartókat.

Eltávolítottuk a műanyag tartó maradványait és láttuk, hogy gyakori öntözés hatására a talaj a felső részről eltűnt. De a növények szilárdan kapaszkodtak a talajba, amely olyan kemény volt, hogy elvetettük a közvetlen beültetés ötletét.

Egy kis falat építettünk mostanra az egykori cserépsor körül, belsejét földdel töltöttük ki és egy mély cső lett beleépítve. A „leanderek ágya” elkészült.

Mára a telket sokszínű virágok sora keríti – és a cserepek már nem igényelnek öntözést!

Délen a leanderről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni!

Görögország szegényebb részein, ahol a tájkép tervezése még lehetséges, a leandert a telkek határolására, szélfogónak, hangszigetelőnek vagy a hideg elleni védelemként ültethetik. Néhány nagy kertet a vidékünkön színes leander bokrok határolnak. A messziről feltűnő színes virágözön, a színek felfénylő játéka megélénkíti a tájat a forró nyári hónapokban.

Ha ma körülnézek Görögországban, örülök a virágok tekintetében tett előrehaladásnak. Minden nyilvános helyen a városi parkokban színes virágok és növények tűnnek fel, fákat ültetnek. A leandert színessége ellenére még csak ritkán látni. De szeretném hangsúlyozni örömömet az új Tripolisz-i autópálya Athénba vezető útja mentén ültetett leanderek miatt. Az állandó útitárs rózsaszín virágtenger az utazóknak hitem szerint élvezetes pozitív élményt ad.

Görögország a turisták országa. Emberek milliói keresik fel; a nyár közepén van az utazási csúcs. Görögország észak-európai rajongói számára a virágtenger „nosztalgikus növény”.

A görög napsütésben, a „Dél álma” csodálatos színekkel álmodható.

Olcsó és gyors a mód a leander ültetése a „leander álom” megvalósítására, bárki élvezheti a Görögországban talált kincs előnyét: a leander magokat. Húsz éve először ültettem el ezeket a magokat. Ez lassan bevezetett a természet játékába és rányitotta szemeimet a rejtélyekre.

 

A görög nevek jelentése

 

Ezek a leanderek az én magonc gyűjteményemből származnak és most új fajtaként szerepelnek. A jobb nyomon követhetőség miatt nevet kaptak. A nevek tükrözik „születésük helyét”, a görög mitológiából vettem őket.

AIGINA: nimfa, a folyók istenének, Aszoposznak a lánya.

AKESO: Aszklépiosz, az orvoslás istenének egyik leánya.

APHRODITÉ: a szépség és a szerelem istennője.

ARAKHNÉ: Líbiából származó szőnyegszövő, Athéné istennő pókká változtatta.

ARGYRA: nimfa.

ARIADNÉ: Mínosz király és Pasziphaé holdistennő leánya; mágikus erővel bírt. Beleszeretett Thézeuszba és a Minotaurusz megölése után egy fonal kihúzásával megmentette őt az útvesztőben.

ARTEMISZ: A vadászat istennője, Apolló testvére.

ATALANTÉ: Vadásznő, beóciai embergyűlölő. Minden kérőjének versenyeznie kellett vele, akiket megölt, ha veszítettek.

ATHÉNÉ: Zeusz és Metisz (Okeanisz) okosság istennőjének leánya. A háború és a bölcsesség szűz istennője. Athén alapítója (Poszeidonnal versenyezve). Ő ültette a világon az első olajfát.

KHIMAIRA: Tüphón és Ekhidna szörnyek leánya, maga is szörny tűzokádó oroszlánfejjel, kecske alakú, kígyó farkú.

DEMETER: a mezőgazdaság istennője.

ELEKTRA: Agamemnón és Klüteimnésztra leánya, Iphigénia és Oresztész testvére.

EUPHROSZÜNÉ: a három Grácia (Khariszok) egyike, az öröm istennője.

EURIDIKÉ: fa nimfa, Apolló leánya, Orpheusz felesége.

EURÓPA: Az est istennője, Minosz anyja. Zeusz fehér bika képében elrabolta és Kréta szigetére vitte ahol magáévá tette.

HARMONIÉ: Heléna és Menelaosz leánya.

HEKABE: Trója királyának felesége.

HELENA: Zeusz és Léda (Lacedaimon király felesége, akinek Heléna minden kérőjének meg kellett esküdnie, hogy megbosszulja esetleges elrablását. Heléna Menelaoszt választotta és Spárta királynőjévé vált. Párisz elrabolta őt, ami az esküt életre hívta, és minden görög Trója elleni támadását okozta.

IOKASZTÉ: Ödipusz anyja.

IPHIGÉNIA: Agamemnón és Klüteimnésztra leánya, akit Artemisz istennő áldozatnak követelt a Trójába vivő jó szélért cserébe. De az istennő elrabolja, és Iphigénia Tauriszban Artemisz papnője lesz.

IRISZ: Az istenek szárnyas hírnöke, különösen az Olümposzt irányító Héra szolgálatában. A szivárvány megtestesítője.

ISZMÉNÉ:. Ödipusz és Iokaszté leánya, aki anyja volt (Ödipusznak).

KALLIOPÉ: a 9 múzsa egyike (az epikus költészeté).

KALÜPSZÓ: Halhatatlan nimfa, aki 7 évig fogságban tartotta Odüsszeuszt.

KASSZANDRA: Párisz leánya. Apolló megszerette és megtanította a jövendőmondás művészetére. Miután ő visszautasította udvarlását, Apolló azzal büntette, hogy senki se higgyen az ő jövendölésének.

KIRKÉ: Héliosz napisten leánya, Aiaié sziget varázslója. Odüsszeusz társait disznóvá változtatta.

LÉDA: Zeusz hattyú képében megtermékenyítette őt és Helénát nemzette vele.

LEUKOTHEA: tengeristen.

MAIA: Atlasz leánya, Hermész anyja.

MÉDEA: Varázsló a Fekete-tengernél található Kolkhiszban, Aietisz (az Argonauták egyike) király leánya.

MEDÚZA: Szörnyeteg, kővé válnak az őrá néző emberek. A görög mitológia 3 Gorgójának egyike.

MEGARA: Herkules felesége.

NIOBÉ: Tantalosz okos, szép és nemes lelkű leánya, Théba királyának, Amphionnak a hitvese.

PELPOS: Mükéné őse. A Peloponnészoszt róla nevezték el.

PÉNELOPÉ: Odüsszeusz felesége, Ikariosz leánya.

PHÉDRA: Thézeusz felesége, Hipplitosz mostohája, és akibe halálosan beleszeretett.

PSZÜKHÉ: Gyönyörű görög hercegnő. Érosz isten beleszeretett és álmában Zefír hátán elrabolta. Ő az emberi lélek megtestesítője és szárnyas lényként ábrázolják.

RHODÉ: Poszeidón és Halia leánya (Rodosz szigetét róla nevezték el).

TÁLIA: A 3 grácia egyike.

THÉTIS: Néreisz és istennő, Achilleusz anyja.

TÜKHÉE: Az isteni jósors és szerencse megtestesítője.

URÁNIA: A 9 múzsa egyike (csillagászat).

 

Agrilisz: A természet szépsége és csodája

 

Agriliszi kertemről szeretném elmondani; gyönyörű a benne nyíló sok virág miatt és hogy milyen könnyű volt ezt elérni. Messzinia éghajlata nagyszerű lehetőséget teremt erre. A táj szépsége minden évben újra lenyűgöz. De hadd meséljem el, hogyan is kezdődött:

Jövő nyáron lesz 19 éve, hogy (Észak-Európából jőve) megkóstoltuk az első pohár helyi bort Agriliszben. Nyugaton néztük a napnyugta színeinek fényjátékát és figyeltük a tűzgolyót, ahogy az ég és tenger közötti ködös vonalba süllyedt. Ez volt a hely, ahol mi élni akartunk. Szerelem az első látásra!

A szárazföldön kicsit beljebb vettünk egy darab földet és felépítettük a házunkat. Nyár közepén költöztünk be. Bőröndök, dobozok és kis tárgyak százai halmozódtak fel. Az áram még nem volt bekötve. Amikor a nap lement, sötétség vett körül minket. Senki nem tudott megtalálni semmit. Néhány gyertya és fáklya utáni összevissza futkosás után lehiggadtunk. Nyugalomban együtt hallgattunk. A párás meleg szél átsuhant az olajfák ágai között. Leveleik hullámozva zizegtek. Ciripelés és egy megriadt madár szárnycsapkodása. Egy bagoly huhogása. A válasz rá távolabbról jött.

A part felől a gördülő és megtörő hullámok halk nesze hallatszott. Csodáltuk a fényes csillagokat, a végtelen Tejút képét. Milyen izgatottá váltak a gyerekek, amikor megláttak egy hulló csillagot, aztán még egyet… a nagy és vörös hold kiemelkedését a hegyek mögül.

A nyár közepi reggel megvirradt, forró volt. A levegő mozgása megállt. A napsugarak előcsalták a kabócák magas, érdes énekét, amely mindenfelől hallatszott. A forró délutáni szél a vadnövények illatát hozta – egzotikus, tele a dél titkával.

A házunknak még nem volt ajtaja és ablaka. Egy furcsa kis menyétféle figyelt a hűtőszekrény tetejéről. Orrát beledugta a reggeli kávénkba. Egy kis mezei egér úgy gondolta, hogy konyhaszekrényünk részei ideális fészekhelyek. Másnap a csapdában találtuk. Nagy szemek, nagy fülek – kinek lenne szíve ártani neki. Kiszabadítottuk és szabadon engedtük. Nem volt azonban együttérzés a skorpiók iránt, amelyek agresszívan elfoglalták a kék fürdőszoba csempéket. Egy csendes délutánon egy patkány üldögélt egy közeli fa ágán. Mellső lábai között forgatva gabonaszemet evett. Végül nyugodtan „tollászkodni” kezdett. Máskor rókát láttunk bozontos farkával átsuhanni. A borz is összetéveszthetetlen volt sajátos járásával. A tücskök is az éjszaka kedves színfoltjai voltak. Hatalmas szenderek riogattak – halálfejes lepke és a leander lepke csodálatosan színezett rózsaszín és zöld mintás szárnyaival. A hűvös májusi éjszaka hangulatát megtörte a fülemüle zokogásba átmenő füttyögéses, pergő éneke.

Gyermekeim első szerelme a tenger volt. Hamarosan delfinekként viselkedtek. Kis csónakos túrák kalandjait éltük át. A parttól nem messze a tenger nyugalma kezdődik. Hatalmasnak látszó tengeri teknős, a Caretta caretta!  Alig tudtunk egy pillantást vetni rá, mielőtt eltávozott. Később egy nagy hátuszony tűnt fel a látóhatáron. Gyorsan visszatértünk a kikötőbe. A halász nevetett rajtunk. Valószínűleg egy kardhal volt. A lemenő nap visszatükröződése, vonóhálós halászhajók megjelenése. Lámpáik szellemként ringtak a koromfekete tengeren. Éjszakai halászat. A gyerekek gázlámpáikkal csoportokban ültek a parti zátonyokon. Tintahalat fogtak a lagúnában.

Ősz jött. A szárazság hónapjai után az eső új életre keltette a természetet. A táj hamarosan a zöld különböző árnyalatait mutatta.

Januári nap. A levegő tiszta és hideg. A nap hamarosan átmelegíti. A tenger mélykék és nyugodt a világoskék téli ég alatt. Útban voltunk a közeli hegyekbe az első olajfa szüretünkre. Ameddig a szem ellát, a máskor mindig poros táj zöld fűszőnyeggel fedett. A fénylő narancsok színt hoztak az olajfa ligetbe. Egy kis búvópatak csobogott. A gyerekek képzelgése, a szörny eltűnt. Egy alacsonyan repülő zajos harci gép tűnt elő a hegy mögül. Ahogy a nap utolsó sugarai eltűntek, kimerülten, de büszkén pirosodó arccal álltunk az olívával töltött zsák előtt. Később megkaptuk az olajpréselőből az első saját sötétzöld olívaolajunkat. Lassan haladtunk lefelé a hegyi ösvényen. Szamarak ügettek hazafelé magasra tornyozott tűzifával hátukon. A nap lenyugodott. Az éjszaka árnyai ereszkedtek a hegyekre és feketére színezték az ég tűnő világoskékje ellenére. Farakások tüze és az olaj illata keveredett az éjszakai levegő hideg nyirkosságával. Csend terült szét a hegyek között a falu felett.

Februárban és márciusban viharok söpörtek át a tenger felett. Nappali világosságot adó villámlások és hatalmas dörgések kísérik a tomboló víztömeget. Ház-magas hullámok törnek meg a máskor csodálatos parton. Következő reggelre mindez a múlté. A sugárzó tavaszi égben ügyetlenül hintázó ölyvek köröznek. Mandulafák virágzanak és a sárga oxalis illata száll a rétek felett. Méhek ezreinek zümmögése tölti be a levegőt. Távol előtűnnek a hófödte hegycsúcsok a kék tenger fölött.  A tengelic hangos éneke a nyár közeledtét jelzi.

A természet felrobban. Derékig állunk a vadnövényekben – értsd: a gazban. Keresgéljük köztük a kis narancsfákat, amelyeket az esőzés idején ültettünk. Alig-alig élvezhetjük első virágaik illatát; túlságosan kimerültünk a gyomokkal folytatott küzdelemben. Vadászkutyánk orrát azonban ez a vadság örömmel tölti el. Felfedezte az egereket – és rengeteg volt belőlük! A fűnyíró eltörik a kövektől és az egyenetlen talajtól. A gyomokat csak csákánnyal lehet eltávolítani. De gyakorlott kezeket hívtunk segítségül. 

Majd jött a nyári hónapok forrósága. A talaj felszíne poros homokká változott. Az afrikai forró és erős szelek mindenhová behordták, beleértve fogainkat is. A kertet elkereszteltem „gödrökkel tarkított sivatagnak”. Később a nagy esőzések patakokat alakítanak ki. A kemény föld az altalajig kiszáradva nem tudja felszívni a hirtelen víztömeget. Ennek eredményeként a 6 000 négyzetméter nehéz vörös agyag sártengerré változott.

A legyek orgiáztak és az atkafertőzöttség néha súlyos volt. A herbicidek (gyomirtók) divatossá váltak. A táj barnává vált. Heves családi viták zajlottak: permetezni – igen vagy nem?

Szerencsém volt. Bécsi kertbarátaink meglátogattak és néhány jó tanácsot kaptunk tőlük.

Az első tanács az volt, hogy javítsuk a talaj minőségét a dúsan növő gazok lekaszálásával, és aztán hagyjuk mulcsként a talajon. Ily módon megvédjük a talaj felszínét az időjárás szeszélyeitől és a mulcs trágyaként szolgál, serkenti a talajlakó mikroorganizmusokat. A talaj mikroorganizmusai lebontják a szerves anyagokat és nitrogént, valamint szervetlen ásványi sókat biztosítanak a növények számára. Messzinia nedves levegőjének segítségével öntözésünk és a kaszálás hamarosan látható eredménnyel járt: a vörösagyag talaj felső rétege fekete humusszá vált és nemsokára megünnepelhettük az első földigiliszta megjelenését!

Barátaink második tanácsa a rovarirtók lehetőség szerinti mellőzése volt, hogy egyensúly alakulhasson ki a kártevő és természetes ellensége között. E témában folytak a leghevesebb viták, amelyről én gyakorlatilag semmit nem tudtam. Azonban egy kulcs kifejezést ismételgettem újra és újra. „egészséges talajban egészséges növények”. Elhatároztam, hogy átnézek a tetveken és nem törődöm a legyekkel.  Egy idő után megszűntek problémát okozni, habár még mindig rágcsálják „Glória Dei” rózsáim ízletes leveleit. A rózsa levélsorvadás szintén csökkent. Azonban le kellett mondanunk a szőlő és a nagy sárga őszibarackok élvezetéről. Végül is, egy kis növényközösség virul a kertünkben peszticidek használata nélkül és minimális szervetlen trágyázással.

A harmadik tanács a helyi kertészetekben található megfelelő növények hiányával volt kapcsolatos. Barátaink azt tanácsolták, hogy Messzinia kedvező éghajlatát figyelembe véve inkább nagyobb költségek nélkül magunk növesszük növényeinket, akár hajtásról, akár magról. Volt szerencsém magokat kapni a bécsi Belvedere kertből, amelynek én hazatérve leander magokat adtam. Külföldön élő és más kontinensekre utazó barátaink folyamatosan elláttak magokkal, később felfedeztük a nagyobb ausztrál, dél-afrikai, német és angol magforgalmazókat. Kezdetben a magok nevelése rulettszerűen történt és álmaim a Paradicsomról a virágözönnel gyakran elérhetetlennek és megvalósíthatatlannak tűntek. Mindazonáltal, az évek során álmaimból sok minden megvalósult. A felnevelt vagy más módon szerzett növények között, amelyek most díszítik a kertet, én a következőket tapasztaltam:

Strelitzia reginae (színpompás papagájvirág) a Paradicsom madara. Decemberben, csőrét bátran kidugja a hideg téli levegőbe. A hideg széltől egy déli fal védi, tavaszig virágzik.

Acacia dealbata, a virágosok mimózája. Virágfürtjeit kis zöld golyókként hordozza egész évben, amely aztán a meleg januári naptól fénylő sárga virágfürtökké nyílik. A korona lehajlik a bőséges virágfürt súlyától.

Bauhinia variegata (közönséges orchideafa) orchideaszerű virágait kora márciusban nyitja, törékeny rózsaszín szépsége hátfényben tűnik elő.

Solandra guttata, (Cup of Gold – aranykehely), Virágbimbóit decemberben hozza erős liánszerű ágain. Néha a nap melegétől Újév napjára kinyílik és a levelek sűrű falából nagy aranykelyhek állnak ki.

Hibiscus rosa-sinensis (kínai hibiszkusz) szintén tavasszal virágzik, nagy piros virágai kiemelkednek a mélyzöld levelek közül.

Jacaranda mimosifolia (mimózalevelű jakaranda), egy sokszor megcsodált fa a trópusokról, égkék színű harangalakú virágai hosszú füzérét júniusban hozza. Ezek egész távolról észrevehetők. Ezzel egy időben az Eucalyptus ficifolia is nyílni kezd hosszú, fénylő halvány vörös porzóit előtolva. Virágcsodának tűnik, ahogy a Callistemon, Calothamnus, Melaleuca és Grevillea üvegmosókefe-szerű porzói kiemelkednek a bimbók fürtjéből.

Bougainvillea (murvafürt) hibridek szinte egész évben virágoznak. Izgalmas új fajta mind fehér, mind piros virágokkal ugyanazon az ágon. Másik hibridje duplának tűnő felleveleivel (a virágok nem feltűnőek) világos vörös virággömböket képez az ágak végén.

Nerium oleander (leander) 2000 éve ismert a mediterrán térségben. Hosszú nyelvű lepkék porozzák be, amelyek közül a leander-szender a legjobban ismert. Leandert magról nevelni végtelen kísérletezést jelent új formák és színek elérésére.

Az Agapanthus sway (afrikai liliom) világoskék virágai egy méter magas száron hajladoznak a szélben. A Crinum amabile (krínum) erős illatú, vörös-csíkos fehér szirmai ugyanolyan magas száron jelennek meg; hosszú vörös porzókban végződik a kis szépség.

Magnolia grandiflora (magnólia) sötétzöld lombozatával kontrasztot adó világos fehér virágaival ajándékoz meg minket. Néhány nap alatt nagy kehely alakú lesz; láthatóvá válnak a sugaras elrendezésű bibék. Elbűvölő erős illatot áraszt.

Erythrina crista-galli (tarajos korallfa). A gyakran 2 m-es hosszat is elérő tüskés ágak végén sötétvöröstől világos pirosig terjedő színű virágok találhatók. Egyesek papagájcsőrhöz, mások korallhoz hasonlítják.

Thunbergia grandiflora (nagyvirágú kolostorharang) Erőteljes kúszónövény, amelynek csüngő virágfüzéreit halványkék virágok alkotják.

Hibicus moscheutos (óriás hibiszkusz) “Southern Belle’, Japán F1 hibrid, tányérnagyságú fehér, rózsaszín vagy sötétvörös virágokkal.

Késő ősszel nyílnak a Hedychium gardnerianum (himalájai gyömbérliliom) virágtüskéi; aranysárga vagy piros színűek hosszú piros porzókkal, erősen illatosak.

Mindezen növények számára nélkülözhetetlen a víz. Mi fúrással 40 m mélyen találtunk vizet, amelyet elektromos szivattyúval hozunk fel. Az öntözés mindig nehéz feladat és hosszú órákat töltünk a kert végiglocsolásával. Nemrég azonban egy automata öntözőrendszert telepítettünk. És a mi kezdeti elfoglaltságunk tiszta lelkesedéssé vált.

Pánikba estünk 1991-92 telén, amikor a hajnali hőmérséklet -7 oC alá süllyedt. Nyilvánvaló veszteségeink voltak: pl. szenna, hibiszkusz hibridek, aranykehely, néhány guava és golgotavirág. Így felállíttattunk egy nagy műanyag növényházat, amelyben néhány „tartalék” növényünket a téli hónapokban nagy cserepekben tartjuk. Kertünk azonban egy kis erdővé alakult, egyedi mikroklímája jól megvédi az időjárás változásaitól. És szerencsére azóta soha nem fordult elő olyan alacsony hőmérséklet.

A kialakított kert a madarak és a görög vadállatok lakhelyévé vált. Feketerigók, rigók, pintyek és seregélyek gyakran láthatók. Aprócska bagoly ül a kémény tövében. A Norfolk-szigeti fenyő tetején szarkafészek, biztonságos távolságról búbos banka figyel, és barázdabillegető sétál peckesen a harmatos fűben. Néha különleges madárhang hallatszik, majd a Grevillea ágain megláthatjuk a sárgarigót. Nyári látogatóink a fecskék, akik örömmel suhannak át kis úszómedencénk fölött. A görög béka, a közönséges nagy barna varangy és a kicsi fűzöld fa béka mind kertünkben élnek. Smaragdzöld gyíkok sütkéreznek a napsütésben a forró sziklákon, és néha találkozunk egy kígyóval. Élvezetes megfigyelni a körülöttünk mászó teknősöket, a sünmamát malacaival. A kert rovarvilága is gazdag. Sokféle színű és nagyságú pókok találhatók, hálóik csillognak a reggeli harmatban. Méhek zümmögnek mindenfelé, néha a lódarázs ijeszt ránk, a nagy sáska alapján elképzelhetővé válik, hogy nagy tömegben milyen rémisztőek lehetnek – de a virágzó murvafürt látványa örömteli az odacsábított hatalmas pillangókkal.

Növények és állatok együttélése: megszámlálhatatlanul sok kis történés figyelhető meg kertünk kis világában. És az élvezet, amelyet kis oázisunk ajándékként ad számunkra a görög természet nagyszerű szépségéből.

 

Leander utazás az időben

 

Lehetséges, hogy a leander utazása az időben a történelem előtti idők sötétjében kezdődött és a katasztrófák okozta (hatalmas áradások és hosszú szárazságok) változó éghajlaton vagy hideg és meleg időszakok váltakozásán vezetett át, amelyek meghatározták a fejlődést és a változás mértékét. Csak így érthetjük meg, hogy milyen mérhetetlenül hosszú utat tett meg a sok ezer év alatt.

A botanikus szerint: „A leander elterjedtsége nagy és még ma sem pontosan meghatározott. Nyugat-Marokkótól Észak-Burmáig (ma Myanmar) és Kínáig ahol még a Mekong, a Salween, és az Irrawady áttöréses völgyeiben is megtalálható. A déli határa az algériai Tibesti Massif, Észak-Niger, Eritrea a Vörös-tengernél, Oman, és Irán déli partjainál van. Az elterjedési határ meghatározása növénygyűjtemények anyagán alapszik, azzal a feltételezéssel, hogy minden, ami ettől a vonaltól délre található, termesztett leandertől került ki a szabadba és ilyentől származik. Majd elválik, hogy ez a vonal a jövőben is érvényesnek bizonyul-e.

Az északi vagy a magassági határ a hőmérséklettől függ; ahol évente előfordul a -7 oC alatti hőmérséklet, ott a leander nem éli túl a telet.

A leander elterjedését mutató régebbi térképeken, pl. Rikli „Pflanzenkleid der Mittelmeerländer” (A Mediterráneum növényvilága), nagy szakadék van a mediterrán és az indiai leander elterjedtsége között, amely magába foglalja csaknem az egész Szíriát és Irakot. Azóta ez a rés az újabb helyeken felfedezett növénygyűjteményekkel szűkült. De újabb kérdést vetett fel, hogy ezek őshonos vagy termesztésből kiszökött elvadult növények. További rések a Himalájában vannak, mert ott nincsenek a területről származó példányok.  A geobotanika elsődleges irodalmában, pl. Schweinfurth könyve:  „A Himalája vegetációja” (Vegetation des Himalaya) a leandert úgy említik, mint egyikét azoknak a növényeknek, amelyek vízforrások közelében a Himalája szinte minden részében előfordul Nanga Parbat-tól végig Kínáig.

Ez a széles kelet-nyugati elterjedési tartomány egyszerűen megmagyarázható a ténnyel, hogy a hegységek többsége, különösen a Himalája lánca és hegylába keletről nyugatra fut, csakúgy, mint a Brahmaputra völgye. A leander szintén a Himalája hegylábainál található a Gangesz felé tartó vízfolyások mentén. Itt még magasabbra is kapaszkodik (a csaknem állandó meleg déli szelek hatása alatt) mint az Atlasz hegységben, 2500 m fölé, csakúgy, mint az Indus felső medencéjében és Kasmírban, ahol az indiai leander típus genetikai keletkezési helye feltételezhető. Vezető indiai botanikusok állítják, hogy a leander őshonos az egész Dekkán-fennsíkon (az egész központi sík, amely az indiai szubkontinens déli csücskéig terjed).”

(Christoph Köchel: Oleander; kiadás helye: München)

A mediterrán térségben mindenhol előfordul az illat nélküli szimpla rózsaszín virágú leander. Feltételezik, hogy a rózsaszín virágú leander a mediterrán térség keleti részéből Kis-Ázsiából származik és megtalálható a Fekete-tenger partjai mentén. Hogy miért vándorolt a leander a mediterrán térségben „rózsaszínbe öltözve”, az a természet titka! Vagy csak a szimpla rózsaszín fajta jobban adaptálódott a mediterrán térség éghajlatához? Eredeti élőhelyét soha nem találták meg. Ez a tény és a leander idő és térbeli vándorlása adottnak tekinthető. Ha azonban hagyjuk képzeletünket a múltban kalandozni, a fantáziavilág mesekönyve megelevenedhet. Felhasználhatjuk vázlatosan az emberi történelem feljegyzéseit és kutakodhatunk álmainkban egy növény után, amely velünk, emberekkel az első évezredekben talán közös utat járt be.

Az utolsó jégkorszak végén (kb. 15 ezer évvel ezelőtt) az olvadó gleccserek vize mély árkokat vésett a tájba. A bőséges víz és az ideális klíma termékeny paradicsomot hozott létre. Ivóvíz bőségesen állt rendelkezésre; a Fekete-tenger feltöltődött és a világ legnagyobb édesvíz forrásává vált. Paradicsomi állapotok uralkodhattak.

 „Aztán az Úr kertet telepített az Édenbe -… a jó és a rossz tudásának fáját.”

(Mózes 1. könyve (Teremtés) 2, 8-9)

„Az Édenen kívül egy folyó öntözte a kertet, s ott 4 ágra szakadt…. a 4. folyó az Eufrátesz.”

(Mózes 1. könyve (Teremtés) 2. fejezet)

Az Éden kertje – a Paradicsom, amely az emberiség képzeletét és álmait hordozza az idők kezdete óta.

Így itt kezdődik az én mesém is a leanderről:

A természet békéjében volt egyszer egy csodálatos kert, amelynek szépsége minden képzeletet felülmúlt. Ebben a ragyogásban nőtt egy növény, amelynek élete már elmúlóban volt. Ez hozta létre a sötét létezését. Senki sem vette észre; senki sem akarta letépni a leveleit és ételt készíteni belőle, hisz rendkívül keserű és mérgező volt. Ez végtelenül szomorúvá tette a növényt. Szerette volna, ha keserű és mérgező természete ellenére észreveszik és gyönyörű virágokról álmodott, amely mindenkit gyönyörűséggel tölt el.

Mélyen magába nézve szunnyadó erejét megtalálva megvalósítási tervet dolgozott ki. Ágai olyan naggyá és erőssé váltak, hogy végül egy koronát alkottak.  A kis növényke fenséges magas bokorrá fejlődött.

Örvénylő virágok genetikai tervezése. Különleges ragyogást kapott. Mindenki látni akarta a sokszínű virágok csillogását, még a hold és a csillagok is. A napfény fürdött a színpompás virágözönben és elbűvölő árnyalatok játékát mutatta.

Lassan a keserű és mérgező növény minden kívánsága teljesült. A Paradicsom többi növénye csodálta büszke termetét és a csodálatos virágözön színeit. A bokor, már naggyá nőve, élvezte az akkoriban bőséges vízellátást, és szerette a gyökerei között játszadozó patak zúgását. Ma is él, ha meg nem halt….

Láthatjuk, hogy növényünk semmit sem érzett a Paradicsomból történő kiűzetésből.

Az olvadó jégből származó vízbőség példa nélküli katasztrófához vezetett. A Boszporusz keskeny szorosa nem tudott ellenállni a Mediterrán-tenger növekvő vízszintjének és átszakadt. A víztömeg beömlött az alacsonyan fekvő Fekete-tengerbe. A hatalmas áradat minden útjába kerülőt lerombolt és hosszas esőzések okoztak áradást. Az özönvíz áttört. Sós víz öntötte el az Édent.

Az ott élő embereket elűzte az áradás. A diaszpóra szétterjedt Európában nyugati irányba, Ázsiában egészen a Don és az Ural folyókig, keleten a Kaukázusig, dél felé Törökországon át Dél-Mezopotámiáig és Nyugat-Kínáig. Az emberiség történetének első természeti katasztrófája 7,5 ezer évvel ezelőtt Kelet-Anatóliában történt.

Hogy került növényünk a történetbe? Ragyogóan színes virágú paradicsomi növényünk képes volt túlélni a katasztrofális özönvizet és tovább fejlődni a sótartalmú talajban? Lehetséges, mert…

 

„…. A növény ártéri növény, amely ellenáll az áradásnak és a nagy esőzéseknek. Ellenáll az áradó vízfolyásnak és visszatartja az üledékörvényt. A leander mindezt túléli hajlékony ágaival és kiterjedt mélybe hatoló gyökérrendszerével, amely regenerációs képességével párosul.”

„A leander leginkább a homokos folyómederszélt kedveli. De megtalálja a sziklák közt található üledéket és az alpesi patakok kavicsát. Természetes élőhelyén kevés humusz található. Ha szerves anyagokat fúj oda a szél, vagy bemosódik, akkor az áradás azt gyakran kimossa onnan. Mélyre hatoló erős gyökérrendszere ellátja vízzel és biztosítja, hogy az áradó vízben állva maradjon. Kedveli a lúgos helyeket és a mészkősziklákat.”

(Prof. Boehlmann, Berlin)

Manapság a gyakorlat megmutatta, hogy a leander sós vízkeverékben, így tengerpartokon is megél. Beszámoltak tájfunokról, hurrikánokról és szökőárakról, amelyet a leander nem csupán túlélt, hanem fejlődött a sós tengervízzel elöntött talajban. (International Oleander Society, Texas)

A tündérmese növényének jó esélye volt, hogy túlélje az Édenből történő kiűzetést. Erős növény, áramló tejnedvével veleszületett képessége, hogy dacoljon a széllel és a szélsőséges időjárással. Mérföldkőhöz érkezett, amikor a szél magjait minden irányba szétfújta, amelyek kicsi ernyőikkel bárhol landolhattak a földön. Vizsgálódásunkkal menjünk a távoli múltba.

 

Mezopotámia

a Tigris és az Eufrátesz közötti terület, ahol a bibliai Édenkert elterült. A két folyó sok ezer évig látta nagy birodalmak létrejöttét és elmúlását. Partjaikon hatalmas uralkodók építették fel városaikat és uralkodtak az akkor ismert világ határáig. Sumérok, akkádok, babilóniak, az asszírok, perzsák és görögök, csak néhány az ott élő sok népből. A sivatag homokja maga alá temette évezredekig elfelejtve a mezopotámiai városok dicsőségét és pompáját, csak néhány legenda és bibliai történet emlékezett rá. És a Biblia volt az, amelyik újra és újra a mára már kopár homokos területre vonzotta az embereket.

Az egykori Sipper városában (Irak) 70 ezer ékírásos agyagtáblát találtak. Csak a 19. század végére tudták megfejteni és lefordítani őket. A Közel-Kelet vallási és kulturális történetét tartalmazta. A sumér ékírásos szövegek a teremtés mítoszát, az Édenkertet és a nagy vízözön történetét írták le.

Krisztus előtt 3000 körül élt Gilgamesz, a legendás ókori sumér király, Uruk uralkodója. A két folyó közti területen tette meg az emberiség az első lépéseket a földművelés és az állattenyésztés irányába. Az asszíriaiak északon és a babilóniaiak délen együtt alkották Mezopotámiát, amely szó jelentése „két folyó közti terület”. Már nagyon korán ezek (a folyók) biztosították a földek nagy termőképességét, amelyhez a mezopotámiaiak hatalmas öntöző csatornahálózatot építettek. Dél volt a gabonatermesztés bölcsője és az ókori világ éléskamrája.

Keveset tudunk a Kr. e. 4000 körül létező fejlett kertkultúráról, csak néhány utaló megjegyzés található a korábbi uralkodók feljegyzéseiben. Egy régészeti lelettel is megerősítést nyert mezopotámiai kert a Kr.e. ezer körülről származik és Assur isten „ünnepi lakát” vette körül. Úgy becsülik, hogy a kertben 2 000 fa volt.  Az asszírok és a babilóniaiak a palotáiknál és templomaiknál lévő fákat nagy becsben tartották. A fákat egyenes sorokba ültették. Hitték, hogy az örök élet összefüggésbe hozható hatalmas fáik gyökerével.  Később az asszír királyok vadasparkokat ültettek és ciprusok, cédrusok, pálmák, és talán Indiából származó pamut volt beletelepítve. Becsülték a kertek botanikai változatosságát. Lehetséges volna, hogy erősen illatos virágaival az indiai leander szintén hozzájárult az általuk nagyra értékelt növényi sokféleséghez?

A kertek öntözése a legnagyobb feladat volt, az uralkodók szent kötelességüknek tartották a csatornahálózat folytonos fejlesztését. Ma már tudjuk, hogy a csatornaépítők fejlett szaktudása nélkül a kertek egykori pompája elképzelhetetlen lett volna.

Ninive az ókori Kelet azon városai közé tartozik, amelynek hírneve még annak ellenére nem fakult meg, hogy templomai és palotái porrá omlottak. Ninive eredete Kr.e. 7000 körülre nyúlik vissza. Kr.e. 705-ben Ninive Asszíria fővárosa volt. A „Föld Királyait” szimbolizáló hatalmas asszír paloták és templomok épültek. Egy kert létesítéséhez 70 km hosszú csatornát építettek.

 

Biblia

A kiűzetés az Édenkertből, a „Paradicsomból” a Biblia leírása szerint az emberi lét kezdete. Ez az ősi álom bemutatja az ellentétet az Édenkert és a nap által kiszárított földön folytatott nehéz körülmények közötti élet között. A Bibliának, a „Könyvek Könyvének” legrégebbi része bemutatja a nomád népek vándorlását Mezopotámiában és Egyiptomban, akik elérik a Kánaán földjét Kr.e. 1200 körül és alkalmazkodnak az ottani letelepült életmódhoz. Évszázadokig orálisan hagyományozódva Kr.e. 1000 körül kezdtek írásos anyaggá összeállni. A Biblia megmaradt legrégebbi részei a föníciai/óhéber írások. Bábel tornyának építési története az Ótestamentumban röviddel a nagy árvíz után következik, és amelynek építésekor az emberek nyelve összezavarodott. A tornyot Kr.e. 2300-ban rombolta le az akkád Sargon. Kr.e. 600 körül az a II. Nebukadnezár építette újjá, aki Kre. 586-ban leromboltatta Jeruzsálemet. Izrael népe általa került a babilóniaiak fogságába. Babilon zsidó neve Bábel volt.

A „Babilóni függőkertek”, amelyet „Szemirámisz függőkertjeként” is ismerünk, az ókori világ 7 csodája közé tartozik. Hét egymás fölött elhelyezkedő teraszból állt, virágokkal borított hegy benyomását keltve. Egzotikus fák, trópusi növények, bokrok, virágok, és lágyszárú növények eresztettek gyökeret és fejlődtek benne. A babilóni katonák mindig újabb és idegen növényekkel tértek vissza hadjárataikról; így a kert szépsége csak egyre fokozódott. Az Eufrátesz vize öntözte, amelyet különleges rendszer szállított oda. Ez volt az emberiség első nagy botanikus kertje? Figyelemre méltó, hogy a sivatag közepén helyezkedett el, csakúgy, mint Babilón legendás városa. II. Nebukadnezár építtette a királynője számára, aki visszavágyott az erdős hegyekbe, ahonnan származott.

Elképzelhető, hogy tündérmesébe illő növényünk csillogó virágai csodáló pillantásokat váltottak ki ebben a paradicsomi kertben is? Ez a feltételezés azonban csak a képzelet szülötte, fél évezreddel később íródott, ma csupán egy legenda.

Kutatásaimat ”az Édenkert virágának történetéről” a Bibliával kezdtem. „Az Ó- és Újtestamentum Könyvei rengeteg növényekkel kapcsolatos információt kínálnak. Nagyszámú adattal szolgálnak nem csupán a szertartásoknál, ünnepségeknél, parancsolatoknál és előírásoknál használt növényekről, hanem különleges célú termesztésükről is. Számos botanikus, nyelvész és teológus próbálta az évszázadok során egyértelműen azonosítani a Bibliában említett növényeket. A nehézség abban rejlik, hogy sok növény a Biblia előtti népi kultúrából és szókészletből származik, valamint hogy a megnevezések alapja a szóbeszéd, és használatuk inkább szimbolikus.”

Csak egyetlen világos megnevezés volt található. „Magasra nőttem, mint a pálma Én-Gediben, mint a leander bokrok Jerikóban, mint egy pompás olajfa Sefelában, mint a víz menti platán, olyan magasra nőttem.” (Sirák 24, 14). Talán akkoriban a leandert hívták Jerikó rózsájának. Lehetséges, mert a becses növényeket gyakran hívták rózsának, és mert a virága nagyon hasonlít a rózsa virágára. Jerikó a Közel-Kelet vízben leggazdagabb oázisa, 10000 éves, a Föld legrégebbi ismert városa. Datolyapálmák, banánfák, és más szubtrópusi növények nőnek ott. Ma egy teljesen másfajta növény viseli a „Jerikó rózsája” nevet, a sivatagi rózsa, amit a „feltámadás virágának” is hívnak (Anastatica hierochuntica).

Négy növénynek van nagy jelentősége Izraelben: az etrog (egy citrusféle), a pálma, a mirtusz és a parti fűz.

„A vízi fűz valószínűleg a szomorúfűz (Linné által Salix babylonica-nak nevezve) a 137. Zsoltárban. Gyakori a partokon vizes helyek vagy kutak fölé hajolva. A faj egy feltűnő példánya megtalálható az Akra fölötti síkságon és a Föníciai-síkságon. Sok fűzfajta van Palesztinában, de ez a fajta ott se nem őshonos, se nem termesztett. Néhányan azon a véleményen vannak, hogy a kérdéses fa a tamariszkusz vagy a nyár. A zsidó ‘tzaftzafa’-t “safsaf’-nak hívják arabul, közös nevük pedig a ‘willow’ (fűzfa). A természettudósok szerint ez lehet a Salix aegyptiaca. Triman úgy véli, hogy a vízfolyások füze a leander. Azt mondja: megtalálható a Jordan felső folyásánál, hullámzó vörös koronája belemerül a folyó Hermon alatti kanyarulatába és szinte egész Jerikóig táplálékot talál az Alsó-Jordán sáros mocsaraiban. Az Arnon, a Yabbok, és a Yarmok mentén folyamatos szalagot képez. Moáb folyóinál vastag bokorréteget alkot, amelyen a napsugár sosem képes áthatolni és az értékes nedvesség sosem szárad ki. Vadmalacok találnak menedéket ebben az áthatolhatatlan növényzetben. Azonban a ‘willow trees’, amelyek alatt Izrael fiai ültek és sírtak Babilon vizeinél, azok fűzfák (tzaftzafa) voltak.”

Izrael növényi flórája jelentősen nem változott az elmúlt néhány ezer év alatt, mint ahogy nagy klímaváltozások sem voltak. A talajtípusok különbözősége és az éghajlati övek miatt többféle vegetációs zóna létezik Izraelben, például nedves területek, de a mocsarak és folyók a parti vidékekre és a Jordán folyó völgyére korlátozódnak.

 

Jordánia

Az ország ma határos Izraellel. Nem nagy, de ezeréves múlt kincseit hordozza.

A „Királyok útján” (Tariq al-Muluk) érkezhetünk a Dada-i természetvédelmi területre. Egy kis patak zúgó medrében, szűk szurdokban embernél magasabb leander bokrok állnak; néha borókások is. Hamarosan elérjük Petrát, az egyedülálló sziklavárost fenséges temetkezési helyeivel.

 

A hettiták Anatóliában

A hettiták a bronzkorban a Közel-Kelet nagyhatalma voltak. Versenyben álltak Egyiptommal, Babilonnal és Asszíriával. A régészek érdekes képet rekonstruáltak egy magasan fejlett kultúráról. A hettiták korai időszakában (Kr.e. 1 700-ig) élénk kereskedelmet folytattak Mezopotámiával, a két folyó közti vidékkel. Asszíriai kereskedők jöttek Anatóliába nyersanyagot vásárolni (réz, ezüst, arany és ékszerek), amelyekért ők cserébe sok más dolog közt textillel, ruházattal fizettek.

Kelet-Anatóliát utak hálózták be. Szamár karavánok jöttek és mentek Mezopotámiába. Az üzleti feljegyzéseket akkád ékírásos agyagtáblákra vésték, így ez az írás az asszíriai kereskedőkkel eljutott Anatóliába.

Amikor az asszíriai kereskedelemi hálózat szétesett és az ékírás eltűnt, helyette a mezopotámiai írás egy észak-szíriai változata alakult ki. Ezt használták agyagtáblákra vésve az állami levelezésnél, szerződéseknél, a jog területén, kultikus előírásoknál, jóslatoknál, és az ősi keleti irodalomnál.

A Hattuszasznál folytatott 1906-os ásatásoknál a hettiták kulturális központjánál 2500 agyagtáblát találtak; ezeket 1915-ben megfejtették.

Kíváncsi lennék, hogy ez a gyönyörű, de mérgező mesebeli növény ebben az időben ismert volt-e már Anatóliában, és vajon használták-e a szertartásoknál és ceremóniáknál? Talán.

Hatalmi harcok és háborúk következtek, a hettiták jó ideig Anatólia középső részét uralták. Csak nagy királyuk, Szuppiluliumasz uralkodása idején terjesztették ki uralmukat csaknem egész Kis-Ázsiára és Szíriára, így a birodalom északi tartománya a fáraó területével volt határos. Ezért előre látható volt a háború kitörése.

A harcias kisázsiai emberek, az 1000 isten népe a nagy egyiptomi uralkodó, II. Ramszesz fáraó alatt megismerték a félelem szó jelentését. A nagy hettita király, III. Hattuszasz és II. Ramszesz fáraó szemtől szemben álltak Kádesnél. De a harc kimenetele egész másképp alakult, mint arra számítani lehetett. Az ellenségeskedés egy történelmi béke megállapodással ért véget. A régészek hihetetlen szerencséje folytán az első kétoldalú békeszerződés mindkét változatát megtalálták és most New York-ban az ENSZ épületében látható.

A hettita királyság összeomlása a bronzkor végén következett be, csakúgy, mint a Trója lerombolása.

 

Trója

Homérosz művészien mesélte el az ókori görögök háborúját Trója ellen, amelyben 1000 hadihajó vett részt, hogy visszaszerezzék az elcsábított gyönyörű Helénát – mítosz ez vagy valóság? Miért volt Trója, a város, amelyik bizonyosan kisebb, mint Athén vagy Mükéné, olyan fontos a görögök számára?

A bronzkor Kr.e. 2800-ban kezdődött. A bronzkorban Trója a Dardanelláknál elhelyezkedve ellenőrizte a Fekete-tengerhez vezető utat. A bronzkor kereskedelmi útvonala a Fekete-tengeren keresztül vezetett és közvetlenül Trója mellett haladt el. A fegyverek legfontosabb anyaga a bronz volt. Ez ónból és rézből készül. És aki ellenőrizte ezeket az alapanyagokat, az a fegyverek gyártását is felügyelte. A „Trójai ló” napjainkig a csalással és ravaszsággal elért győzelem szimbóluma.

 

Ciprus szigete – Afrodité hazája

A bronzkortól Ciprus szigete látta el a Mediterrán medence keleti felét rézzel. Kereskedő városai szoros kapcsolatot tartottak fenn Levantéval. A sziget Asszíria, Egyiptom és Perzsia érdekkörén belül helyezkedett el. Kr.e. 1200-ban a sziget Mükéné befolyása alá került. Századokon keresztül Ciprus megőrizte görög identitását és a sziget etnikai örökségét, a ptolemaioszi hellén világ részévé vált. A görög-bizánci világot ugyanilyen módon élték meg.

„És ha a Föld végéig elmész is,

Nem fogsz találni ehhez fogható szigetet.”

-Nikos Kazantzakis

A kiterjedt Troodosz hegység délnyugati irányban keresztülhúzódik Cipruson. Fenyőfák, törpe tölgyek, ciprusok és cédrusok borítják. Keleti platánok nőnek és a folyómedrekben leanderekek tömege található. Az ókorban a sziget gazdag erőségeiről volt ismert. Ma csupán a sziget 19%-a borított erdővel.

A történelem útján mi most Egyiptomhoz érünk.

 

Egyiptom

Kr.e. 3000 körülről származik a Nílus mentén a fáraók dinasztiájának első állam-építést szabályzó rendelete.

„Amikor a dinasztikus időszak megkezdődött, Egyiptom kinézete nagyon hasonlított a maira: nagy homokos sivatag, ahol az egyedüli lakható területek a völgyek és a közlekedés kizárólagos útjai a folyók. A kopár keleti hegyekkel és a nyugati terméketlen dűnékkel ellentétben a nyugati zöld völgyek a Paradicsomnak tűntek. A papírusznádfalak között elhelyezkedő csendes lagúnákat rózsaszín vagy kék lótuszvirág borította és különleges vízinövények szegélyezték. Amint az áradás lement, a völgyet beborította a fű és a nád és az árnyékos bemélyedésekben páfrányok nőttek. Dúsan virágzó növények: rózsák, jázmin, nárcisz, liliom, leander, az egyiptomi henna (amelyet a Paradicsom virágának neveznek, mert szárából és leveleiből az életet jelképező vörös színű festék készül). Élelmet és árnyékot adó fák; datolya és füge, sárgabarack, tüskés körte, szőlő, gránátalma és a banán (úgynevezett paradicsomi gyümölcs, mert mindig érik), szentjánoskenyér, mimóza, kőris, faeper, tamariszkuszok, olajbogyó és platánok.”

(Homer W. Smith: Man and his Gods (Az ember és istenei), előszavát Albert Einstein írta)

Sok növényi maradványt találtak és azonosítottak az egyiptomi ásatások során. Vajon leandert is találtak közöttük?

Az egyiptomiak nagy kertrajongók voltak. Kr.e. 3000-ben készült domborműveken kertet ábrázoltak és Kr.e. 2350-ből magas rangú hivatalnokok kert biográfiája maradt fenn. Kr.e. 1559 és 1085 között Egyiptom Palesztina és Szíria irányába terjeszkedett, ahonnan új egzotikus növények érkeztek. 1503 és 1482 között Hatsepszut uralkodása alatt zajló punti expedícióról a beszámoló mai napig látható a Dejr-el-Bahari templom domborművén. Tömjén fákat és 32 egyéb hoztak be Puntból (ma Szomália).  Kr.e. 1490-ben falfestményeken ábrázolták az expedíciót. A növények konténerekben nőnek. Ez arra szolgál bizonyítékul, hogy abban az időben a konténeres termesztés már ismert volt. Ma mi „dézsás növényeknek” hívnánk őket. Csaknem 3400 évvel később ezen tömjénfák maradványait megtalálták a fáraók sírhelyének szertartási helyein.

Reprezentatív kertek és teraszok jelentek meg, bizonyítva az ember természet fölötti fölényét. Kr. e. 1300 és 1225 között II. Ramszesz Ámon tiszteletére 514 kertet alapított.

Az ókori Egyiptomban az istenek feladata volt a föld termékennyé tétele és a természet megregulázása. Ez az oka, hogy a kertek olyan fontos szerepet játszottak a vallási életben és a halottkultuszban. A kerteket egyfajta templomoknak tartották.

Az „Ankh“ szó az élet egyiptomi megfelelője, de egyúttal virágcsokrot is jelent. Így a virágok és fák nem csupán dekoratív elemek voltak az élet minden területén, hanem egyúttal az életet is szimbolizálták.

A „Hórus útján” (ez volt a királyi út, a fáraók útja, karavánok jöttek-mentek Egyiptom és Mezopotámia között. A 3 500 évvel ezelőtti diplomácia! Különleges ajándékok cseréltek gazdát II. Burnaburias babilóniai király (Kr.e. 1359-1333) és Eknaton fáraó (Kr.e. 1353-1335) között.

Lehetséges, hogy egy rózsaszín leander egyszer ezen az úton érkezett a Nílushoz Mezopotámiából? A növényeket nagy becsben tartó fáraónak ezek  szállítása elsőbbséget élvezhetetta karavánútvonalakon.

 

Kréta szigete

Kr.e. 2600 és 2000 között a minószi kultúra (paloták előtti korszaka) alakult ki. Feltételezik, hogy az első telepesek Anatóliából és Afrikából érkeztek, és már magas színvonalú művészi és faragási ismeretekkel rendelkeztek. Ismerték a fazekas korongot (ezt Mezopotámiában találták fel), így a funkcionális és művészi kerámiakészítést. A kultúra és az infrastruktúra robbanásszerű fejlődése volt megfigyelhető.

A bronz hozta a második gazdasági robbanást. Megépültek az első paloták és kétszintes házak és a sziget a Kelet-Mediterrán-medence kereskedelmi központjává vált. Virágzott az export és import tevékenység.

Kr.e. 1700-1000 (korai paloták korszaka)

Úgy vélik, hogy ez idő tájt a minósziak az egész Kelet-Mediterrán-térséget uralták, ezért nem tartottak háborúktól és ellenséges összecsapásoktól. Később a görög mitológia szerint Minósz király hozta létre az első tengeri flottát a Mediterrán-térségben, a „Thalassokratia”-t (tengerészek uralma). Kr.e. 1 700 körül valószínűleg egy hatalmas földrengés hirtelen mindent lerombolt.

Kr. e. 1700-1400 (új paloták korszaka)

Ebben az időszakban a minósziak a régi paloták romjain újakat építettek, hatalmasabbat, mint bármikor is. Többemeletesek és színes freskókkal gazdagon díszítettek voltak. És, hihetetlen, de az én mesebeli növényem rám kacsint a távoli múltból! Kicsi és stilizált, de megjelenik Knosszosz tróntermének freskóin. Nagyszerű pillanat, a növény, amelynek vándorlását én eddig csupán álmaimban képzeltem el, most egyenesen szembenéz velem a csaknem 3500 éves történelemben!

A minószi civilizáció kiterjedt a Kelet-Mediterrán-térségben Szicíliára, a görög tengerpartra és szigetekre (egyebek mellett Théra, Küthosz, Rodosz és Melosz), valamint Kis-Ázsia népeire és Ciprusra. Mezopotámiában is vannak iratok, amelyek tanúsítják a minósziakkal való kapcsolatot. Szoros kapcsolatuk volt Egyiptommal is. Krétai megbízottak ábrázolása látható egyiptomi sírokban oly régről, mint Kr.e. 1400.

Ugyanekkor történetünk növénye jelenlétét dokumentálva megjelent Krétán a minósziak díszítőfestményein. Talán a leander a kereskedelmi hajókkal jött, amelyek olívaolajt és bort szállítottak.

 

Kultúrájuk teljes virágzásakor a minósziakat monumentális természeti katasztrófa sújtotta:

 „200 évvel Knosszosz palotájának összeomlása előtt a természet könyörtelenül lecsapott ide. Kr.e. 1645-ben az eddig ismert egyik legnagyobb vulkánkitörés következett be Szantorini szigetén. A tudósok napjainkban kiszámították, hogy legalább 100 millió köbméter anyagot bocsátott ki a vulkán belseje, az Égei-tengeri kitörésnek a VEI skálán 7 es értéket adva. A kibocsátott energia durván 5 000 Hirosimára ledobott atombomba erejének felelt meg. Ennek a szuper kitörésnek a hamufelhője a gyors megsemmisülést hozta. Halálos keringőt, egy szürke szörnyeteget a lehető legtöményebb porral, gázzal, és hővel: a vulkáni kilövellés, az egyik legszörnyűbb és ördögibb szeszélye a természetnek. A víz alatt terjedt, ugyanakkor a felszínen is nagy távolságot tett meg. A gyilkos vihar erőfeszítés nélkül megtett 100 kilométereket Thírától Krétáig. Szantorinin a hamu nyomai még ma is láthatók. Megkövülve hátborzongató képet kölcsönöztek a szikláknak. A szakemberek szerint az ezt követő szökőár gyilkos hulláma messze meghaladta a 100 méteres magasságot. Itt, Krétától 100 km távolságra sem ütközött akadályba.”

Nemzedékek óta folyik a tudósok vitája a mínoszi kultúra összeomlásáról. Elképzelhető, hogy a rendkívüli természeti katasztrófa vezetett a virágzó égei kultúra hanyatlásához.

De nyilvánvaló, hogy növényünk továbbra is nőtt és virágzott Kréta folyópartjain. Hogy lehetséges, hogy fehér virágú leandert találtak a Mount Ida hegyén Kameres közelében? Abban az időben a fehér virág szenzáció volt, mert csak rózsaszín és talán piros virágú növények voltak ismertek.

A távoli hegyi tájakon túrázva még napjainkban is rózsaszín virágú leanderek fordulnak elő. Lehet, hogy ezek a vad leander leszármazottai? 

 

Mükéné

A görög mitológia szerint Perszeusz alapította Mükénét. A név magába foglalja a görög gomba szót (Mykitas), mert Perszeusz egy gomba kalapjából ivott vizet. Mükéné városa az Argoszi-síkságon helyezkedik el. Homérosz eposzában, az Iliászban Mükéné Agamemnon király fővárosa. Ő volt, aki a görögöket Trója ellen vezette. Homérosz akhájoknak is nevezte a mükénéieket.

A görögföldi első nagy civilizáció felemelkedése a krétai mínoszi kultúra kései időszakában következett be. Északról indogermán törzsek vándoroltak be Görögországba, ott közösségeket hoztak létre és megalapították az első városállamokat. A mükénéi kultúra Kr.e. 1600 körül emelkedett ki és Kr.e.1050-ig tartott. Csúcspontján Kr.e. 1400 és 1200 között volt.

Ma tudjuk, hogy a mínoszi kultúra nagyon nagy hatással volt a mükénéi görög kultúrára. Egyiptomi hatás is volt, például a sírhelyek ábrázolásánál. A mükénéi istenkultusz a klasszikus görög mitológia alapelemévé vált.

Kr.e. 800-ban az ókori Görögország jelentős kereskedelmi és gyarmatosító hatalommá és egyre inkább a föníciaiak vetélytársává vált. A görögök a Rhone folyóig és a Krímig hoztak létre telepeket, Egyiptomig és Kis-Ázsia közepéig pedig gyárakat és kereskedelmi irodákat. A rodoszi és más görög részekről származó kereskedők elérték Spanyolországot és ott telepeket hoztak létre. A legismertebb Sagunto volt. Arra gondoltam, hogy a leander ezekkel a korai görög telepesekkel juthatott el Spanyolországba.

Hosszú virágzó korszak következett, ahol a demokrácia kormányzási forma volt, azonban nem mindenhol alkalmazták.

 

Efezus

Az egyik legöregebb és legjelentősebb kis-ázsiai görög város volt. Kr.e. 2000-ben a hettita és a mükénéi kultúrkörben Efezus már fontos központ volt. Mínoszi emlékeket találtak itt. A Kr.e. 10. században megkezdődött az ion görögök letelepedése. A római időkben Efezus Róma Ázsia provinciájának volt a fővárosa.

 

Milétosz

Milétosz ősi városa a Mende folyó széles torkolatánál a Milétoszi–öbölbe nyúló félszigeten helyezkedik el. A görögök megtelepedése előtt a terület a mínosziak befolyása alatt állt. Kr.e. 1450 és1315 között a mükénéi városban sok görög telepedett le, de a hettiták lerombolták a várost. Kr. e. 1053-ban ion telepesek újraalapították Milétoszt. A Kr.e. 8. századtól Milétosz a kelettel folytatott kereskedelem legfontosabb kikötővárosává vált. Számottevő olaj-, gyapjú- és textilipar alakult ki. Pénzérmét vertek, felváltva ezzel a korábbi barteles cserekereskedelmet. Milétosz fontos nagyvárossá vált és időnként az Égei-tenger tengeri urává.  Nagyszámú telepet (90-nél is több) hozott létre. Milétosz városokat alapított nem csupán az Égei-tenger északi felénél és a Fekete-tengernél, hanem kereskedelmi telepesei megszállták Afrika északi partjainál Naukratiszt. Korábban a milétosziak kiterjedt kereskedelmi hálózatot alakítottak ki az Égei- és a Fekete-tenger között.

Az ókori időkben Milétosz volt a leghatalmasabb ion görög város Kis-Ázsia nyugati partjainál. Híres emberek lakták és itt volt a nyugati filozófia bölcsője (többek között Thalész és Hippodámosz).

Kr.e. 494-ben a perzsák elfoglalták és lerombolták Milétoszt, ami a görög-perzsa háborúkhoz vezetett.

 

A perzsák

Kr.e. 639-ben a perzsák elfoglalták Babilónt. Átvették az asszírok és a babilóniak kertkultúráját. A perzsa kertek alaptípusa a Kr.e. 6. századra nyúlik vissza, és hatással volt a világ minden további kertstílusára. A legidősebb mai perzsa kertet, a Pasagardae-t több mint 2500 évvel ezelőtt Nagy Kürosz hozta létre. A görög történetíróktól tudjuk, hogy, hogy a perzsa „pairidaeza“ szó jelentése: bekerített terület. Xenophón használta a görög nyelvben kert jelentéssel. Ebből alakult ki a kereszténységgel kapcsolatosan a „Paradicsom” Közép-Európában (csakúgy, mint a francia „paradis” és az angol „Paradise”). Xenophón a következőt mondja „Oikonomosz” 4,13; írásában: A perzsa király bármely helyen lakik vagy jár, biztos, hogy mindenhol kertek vannak; az úgynevezett „paradeisoi”, telve szép és jó dolgokkal, amit a föld teremhet. És amint az évszak megengedi, itt tölti idejének a legtöbb részét. Xenophón Kr.e. 401-ben ismerte meg a perzsa „paradeisoi“-t, amikor áthaladt Mezopotámián az un. „Tízezrek felvonulása „során. Otthon egy ezek által inspirált vadon növő parkot hozott létre Olimpiához közeli „Skillous“ nevű birtokán. Ez egészen a 2. századig fennállt, ez volt a bizonyítottan legidősebb park Európában.

A perzsa kertek az érzékiség kertjei voltak; a későbbi perzsa költészetben a szerelem és az élvezetek szimbólumává váltak. Így tudatalatti szinten a Paradicsommal azonosultak. A perzsa kultúra alapját képezték.

Marco Polo ugyancsak „Paradicsomként” írta le a perzsa kerteket, amelyben a Föld legfinomabb gyümölcsfái találhatók és négy csatorna fut rajtuk keresztül. Egy borral, egy tejjel, egy mézzel, és egy vízzel van megtöltve.

Nézzük csak a „perzsa almákat”: a Nagy Sándort ázsiai útján kísérő tudósok citrus terméseket említenek. Ugyancsak szó van a legrégibb rózsafajról, a Damaszkusz rózsájáról, az orgonáról, a jázminról, és sok más illatos növényről. Ki tudja – talán a perzsa kerteket az illatos indiai származású leanderek is díszítették. Ma úgy vélekednek, hogy a leander, a fenyő, és az akantusz őshonos Perzsiában. A perzsa orvosok által használt csoda- és gyógynövények között említik a leandert, a tengeri hagymát, az ürmöt és más egyebeket is.

„Tervezd kertedet csínnal és renddel,

Hogy a nap örömmel csillanjon fáradtságod eredményén.

Ha fákat ültetsz, ültesd őket sorba,

Hogy rend uralkodjon,

És vezess csatornákba vizet,

Sosem hiányozzon tiszta folyásuk.”

-Johann Wolfgang von Goethe-

 

Nagy Sándor (Kr. e. 356-323)

Kr.e. 330 májusában Nagy Sándor 35000-es görög és makedón seregével átkelt a Hellén-tengeren és 3 év alatt legyőzte az akkor ismert világ legnagyobb hatalmát, Perzsiát. III. Dáriusz veresége az Akhaimenida-dinasztia uralkodásának végét jelentette. Perzsia beletagolódott Nagy Sándor birodalmába és hellénizálódott. Ez megnyitotta az utat a görög kultúra számára, hogy Mezopotámián és Perzsián át eljusson egész Indiáig és Egyiptomig.

A makedónok királya, fáraó, Zeusz fia, Alexandria alapítója.

A hadjárat során – talán még görög földön – történt Kr.e. 330-ban, hogy Theofrasztosz (akit még ma is a növénytan atyjának neveznek) leírt egy növényt – egy bokrot – amelynek levelei a manduláéra, míg virágai a rózsáéra emlékeztetnek. Ő ugyancsak beszél e növény mérgező voltáról és arról, hogy veszélyes a Nagy Sándor seregében lévő igavonó állatokra és a kis emlősökre. Kíváncsi lennék, hogy a táj annyira meghatározó növénye volt-e a leander, hogy veszélyt jelentett a legelő állatokra. De ennek említése után tündérmesénk növényének mérgező volta kitörölhetetlenül beivódott az emberek agyába: a tény, amely hosszú-hosszú ideig elzárta, vagy legalábbis megnehezítette az eljutást a növény szívéhez. Nehézzé vált együttélése az emberi környezettel annak ellenére, hogy az emberiség felfedezte a méregben rejlő gyógyító erőt.

Nagy Sándor hirtelen halála után háborúk és éhség pusztított a földön. 2000 év után a Babilóniai Királyság megszűnt létezni.

 

A görögök a Fekete-tengernél

Nyugat Kis-Ázsia korai görög telepesei révén logikusnak tűnt, hogy a Hettita Királyság diplomáciai kapcsolatot épít ki a korabeli mükénéi állammal.

A Kr.e. 8. században a Fekete-tenger felé történő nyitást megelőzte egy időszak, amikor kereskedelmi hajók az ismeretlen vidéken kockázatos felderítő utakat tettek. Homérosz eposzának Argonautákról szóló története foglalkozik ezzel az időszakkal. A Kr.e. 7. században megkezdődött a betelepedés a Fekete-tenger partvidékére. Kedvelt hely volt a Márvány-tenger vidéke, a déli part Trapezuntig, a nyugati trák partok a Duna torkolatáig. Később betelepült Pontusz északi partvidéke, a Krím és megkezdődött az Azóvi-tenger partvidékének betelepülése is.

A Kr.e. 600-ban telepesek (dór görögök Megerából, Argoszból, Korinthoszból) megalapították Bizánc városát, amelyet délről a Márvány-tenger, északról az Aranyszarv-öböl határol. Sok idővel később a római uralkodó, Konstantin újjáépíttette és Konstantinopolisznak nevezte. A Bizánci Birodalom (395-1453) alakította a Földközi-tenger keleti medencéjének kulturális arculatát. Bizánc közvetítésével a mediterrán kultúra elemei eljutottak keletre – Oroszországig, a Dél-Kaukázusig. A Bizáncban kialakult keresztény kultúra az ókori mediterrán alapokon fejlődött ki, katonai ereje védte a nyugati világot az iszlám terjedésétől.

Hát igen, a történelmen átvezető út hosszú volt. Leanderünknek számtalan lehetősége volt, hogy ez idő alatt elterjedjen, akár repülő magjaival, akár emberi segédlettel. Növényünk mikor tűnik fel legközelebb?

Xenophón (Kr.e. 430-355 körül) Anabaszisz című művében beszámolt róla, hogy a katonák pontusi növényektől származó mézet szívtak fel, hogy megittasodjanak. Mai kifejezéssel élve „beszívtak”. Úgy gondolják, hogy a piros virágú „Rhododendron“ (leander) Kolkhisz vidékéről származott a Fekete-tenger mellékén.

Sokkal később a római Pliniusz írta: „Pontusz vidékén a sátáni népek között van egy „maenomenon“ („crazy-maker“ – bolondító) méz, amely őrültséget okoz. Úgy gondolják, hogy forrása a rhododendron (leander) virága, amely bőségesen nő az erdőkben.” Szívós méz az ókorban is ismert volt. Ma úgy gondolják, hogy a Dionüszosz orgiáin ivott borral együtt valami valami köze volt a “dionüszoszi mámorhoz”. (C. Raetsch: Encyclopedia of Psychoactive Plants: Botany, Ethnopharmacology, and Uses – C. Raetsch: Pszichoaktív növények encyclopediája: Botanika, népi gyógyászat és felhasználás)

A görögök által a Dionüszosz orgiákon ivott bor a következő kiegészítőket tartalmazta: csombormenta, légyölő galóca, fekete beléndek, maszlag, tömjén, mirha, sáfrány olaj, ciklámen, leander, hunyor és ópium. Nagyon pontosnak kellett lenni az adagolásnak, hogy az összejövetelen zajló hallucinálás, eufória és szex ne végződjön halállal.

Még a piros rhododendron (leander) mérgező méze sem okolható – csak a lepkék és szenderek hosszú szívószervükkel képesek elérni az 1 cm mélyen elhelyezkedő nektármirigyeket – ez a régi tudósítás bizonyítja, hogy keresett növényünk hosszú-hosszú ideje a Fekete-tengeri táj része. A hozzánk jutott információk alapján a növény, amelyet mi most leandernek hívunk, a legendák birodalmából emelkedett ki; egy nevet is hoz magával! „Rhododendron“, a rózsafa ( görögül: ροδοδενδρον).

A hosszú utazás során növényünk bizonyára sok nevet kapott, de ez napjainkban is így van. Mostanáig még kb. 2500 év vándorlás és fejlődés vár növényünkre. Azonban azzal, hogy egyedileg beazonosíthatóvá vált, könnyebben követhetjük. Ma mi azt mondhatjuk a mérgező mézzel kapcsolatban: a növény, amelynek nektárját a potuszi mézhez a méhek összegyűjtötték, az az Ericaceae családba tartozó Rhododendron ponticum (pontuszi havasszépe). Ha megnézzük a R. ponticum fényképét, nagyfokú hasonlóságot mutat a leanderrel.

A Fekete-tenger partvidékén a „Pontuszi méz” hatásait már kb. 2400 évvel ezelőtt is ismerték. A hadviselés során alkalmazták, mert a mézet fogyasztó katonák képtelenek voltak harcolni. Ma már tudjuk, hogy e méz hatóanyaga a grayanotoxin. Ezt a Hangafélék családjába (Ericaceae) tartozók termelik, különösen a Rhododendron (synonym: Azalea) félék.

 

Kolkhisz a Fekete-tengernél

Az „Arany Királyságának” is hívták, mert gazdag volt aranyban, ezüstben, vasban és más ércekben. Az első görög kereskedők a Kr.e. 7. században telepedtek le. Összekötötték Kolkhiszt az ókori világ többi részével, különösen Görögországgal és Kis-Ázsiával, ami virágzó gazdaságot eredményezett.

Az ókori Kolkhisz a Kaukázus és a Fekete-tenger keleti partja között terült el. A kolkhisziak a mai grúz-török határnál a Fekete-tengernél található népcsoport voltak. Az első történelmi említésük Kr.e. 2000 és 1000 közöttről származik. Úgy vélik, hogy Kolkhiszt Kr.e. 800 és 600 között hozták létre és azt több etnikai csoport alkotta.

Az argonauták mítoszában Iaszon Görögországból ide jött az aranygyapjúért és beleszeretett Médeába.  A mitológiai Kolkhiszban létezett egy világhírű kert is, amelyben gyógyító és mérgező növények nőttek. Médea apja, Aiétész király neves varázsló és méregtudós hírében állt.

 

A föníciaiak

A mai növénytani könyvekben azt olvashatjuk, hogy a föníciaiak terjesztették el a leandert a Földközi-tenger vidékén. Kik voltak a föníciaiak? Az India nyugati partvidékén elhelyezkedő Goa ókori történelméről a sumérok által is használt ékírásos első dokumentumok a Kr.e. 2200-ból származnak. Kr.e. 1750-ben itt említik először az indo-európaiak északnyugatról történő első beáramlását, és Kr.e. 1775-ben a föníciaiak tengerhajózással foglalkozó közösségének kiterjedt sikeres megtelepedését.  Sokkal később a görög Hérodotosz írta, hogy a föníciaiak a Perzsa-öbölből származtak.

Lehet, hogy a föníciaiak a tengerpartok mentén megtelepedve magukkal hoztak néhány számukra értékes növényt? És talán a leandert is? Az akkor már ott is megtalálható lehetett. Talán azt csinálták, amit a polinéziaiak; úgy vélik, hogy a polinéziaiak hozták magukkal csendes-óceáni utazásaik során a Hibiscus rosa-sinensist, ahol az aztán később elterjedt és hibridizálódott.(cf. Hawaii).

Kr.e. 1000 körül a főniciaiak kereskedőkként és tengerutazókként megjelentek a Földközi-tenger keleti partjainál (a mai Libanonnál). Bübloszban két szentélyük volt. Büblosz azonban már ekkoriban is régi város volt. Ma úgy vélik, hogy a világ egyik legöregebb városa, amelyet legalább 7000 éve folyamatosan laknak.

A libanoni cédrus kivitelével Büblosz virágzott. Független kis királyságok jöttek létre. Türoszt a tenger királynőjének hívták, egy elképzelhetetlen fényű szigetváros volt. Távoli telepei, üveg- és bíborfesték ipara és virágzó tengeri kereskedelme rendkívül gazdaggá tették.  A görögök a keleti part ezt a keskeny földsávját „Phoiniki“-nek hívták, ami „bíbor földjét” jelent. A föníciaiak befolyása az Égei-tenger keleti felében elérte Ciprust, Itáliát és Észak-Afrikát. Kr.e.11. században a föníciaiak voltak az első mediterrán nép, amely elérte az Ibériai partokat. Kereskedelmi állomásokat alapítottak és Cadiz a legjelentősebb föníciai teleppé vált.

Magukkal vitték a leandert is?

Modern abc-t fejlesztettek ki és ezt elvitték a mediterrán térség kikötőibe. Művelt „középosztály-béli emberek” voltak, aki az asszíriaiak és babilóniaiak eszméit, mítoszait és tudását elhozták az Égei-tenger népeinek. Kr.e. 800-ban a föníciaiak Görögországba vitték az egyiptomi papiruszt.

A föníciaiak alapították a legendás Karthágót. Ez volt a történelem egyik legjelentősebb tengeri kereskedő népének „anya-kikötője”. Hihetetlen írások maradtak ránk görög és római szerzők tollából. Azt állítják, hogy a karthágói kikötő a lehetséges legrövidebb idő alatt képes volt egész flották indítására, és ugyanígy eltüntetni őket. A karthágói kikötő tervrajzának megszerzése a római kémek célja volt.

Karthágó a Kr.e. 1000 környékén a legnagyobb és leggazdagabb városok közé tartozott. Mindenkivel kereskedett, és „minden hasztalansággal”, mint azt Homérosz írta. Lehetséges volna, hogy növényekkel is kereskedett? Gyakorlatilag elképzelhető, mert a konténeres tartás és a hajtásos szaporítás ismert volt. Bizonyítottan kereskedtek vassal, fémmel, ékszerekkel, elefántcsonttal, libanoni cédrussal és ébenfával, valamint kalóztámadásokkal szerzett rabszolgákkal. Telepeket hoztak létre Afrika nyugati partjainál és felfedezték a Kanári és Azori szigeteket. Hajóik elérték a Scilly-szigeteket Délnyugat-Angliánál és Cornwall bányáiból ónt hoztak visszafelé. Talán néhányuk még Amerikát is elérte.

A görögök mellett a rómaiak voltak a legnagyobb ellenségük. Ki nem ismeri Hannibál történetét, aki Spanyolországban szállt partra, átvonult Dél-Franciaországon és az Alpokon át Rómához ért 60 000 emberrel, 12 000 lovassal és 37 elefánttal. A karthágóiak 100 évig folyamatosan háborúztak, és ez gazdaságilag nem gyengítette meg őket. Kincstáraik telve voltak kinccsel, amint azt a római hadvezér, Scipió találta Karthágó lerombolása után. Kr.e. 146-ban Karthágót teljesen lerombolták és betagolták a Római Birodalomba. Ekkor Róma szerezte meg a világhatalmi pozíciót. 

A görögök és a rómaiak számára a karthágói örökség gyűlöletes volt, az új hatalmak keservvel ugyan, de minden nyomát el akarták törölni. Így minden tudásuk – például a hajózási utakról – elveszett. Másfelől a föníciaiak és a karthágóiak is minden elképzelhetőt megtettek, hogy ezen ismereteiket eltitkolják a görögök és rómaiak elől.

 

Görög kertek

Csak kevés adattal rendelkezünk az ókori Görögország korai időszakának kertkultúrájáról. Az első leírások Homérosztól, a lovag költőtől származnak. A görög kerteknek csak kulturális jelentőségük volt. A templomokat és szentélyeket fás területekre építették, majd később megművelt területekkel határolták (temene), ahová fenyőket, ciprusokat, olajfákat, tölgyeket, babérfákat és gyümölcsfákat ültettek. A tájnak nem volt jelentősége, csak annak, hogy alkalmas volt-e az isten imádására. Az oltár árnyat adó fák alatt állott, gyakran egy forrás közelében. A vízi liliomok eredetileg a nimfák szent oltárai voltak. A szent liget az istenimádás elsődleges helyszíne volt. A kultikus szertartások során a résztvevők mindenféle virágfüzéreket viseltek. Korabeli írások szerint a görögök nagy rododendronokat (leandereket) termesztettek, amelyek a folyók és a tengerpart mentén nőttek. Néreusz tengeristennek 50 leánya volt, a néreiszek. Barátilag viselkedtek az emberekkel, ezért oltáraikhoz virágokat hoztak nekik. A rododendron rózsaszerű virágait füzérbe fonták. {J. J. Pagen, University of Wageningen, Holland: Nerium L. and the Oleander Cultivars, 1987 (angol nyelvű), Drapiez, Belgium, P.A.J. 1835, Brussels, (francia nyelvű)}

A virágfüzérek eredete mitologikus. Amikor Apolló isten kigúnyolta a szerelem istenét, Éroszt, az bosszúból a szerelem arany nyilával őt és egy ólommal Daphnét, Peneiosz tengeristen szépséges leányát meglőtte. Apolló múlhatatlan szerelemre lobbant Daphné iránt, míg a Daphnét érő nyíl pont ellentétes hatással bírt – a szerelem iránt közömbössé tette. Apolló üldözése elől apjához menekült, aki fává változtatta őt:

„Őt nézve Apolló mélyet sóhajtott,

Végül azt mondta: Nem akartál a párom lenni,

Akkor légy a fám. Leveleid koronázzák oltárom,

fejem és lantom.”

 

A „daphne“ (babér) a fény istenének, Apollónak szentelt Delfoiban a jóslások szent növényévé vált. Az is érdekes, hogyan kapta a „laurel” (babér) a nevét. Napjainkig is koszorúja jelképezi a halhatatlanságot és tökéletességet, valamint az örök életet.

Később a „Rhododendron“ (Ροδοδενδρον), „rose tree“ (rózsafa) neve görögül „Rhododaphne“ (Ροδοδαφνη) „rose laurel“-ré (rózsa babér) változott.

„Rhododaphne“ rózsafüzérként is fordítható, ha figyelembe vesszük a jelentését az ógörögben: „megkoszorúzni valakit egy koszorúval vagy virágfüzérrel”. A görög köznyelvben a  „dafni“ szó néha a  „stefani“ (koszorú vagy füzér) helyett használt, mint a görögök mondják: „Su vazo mia dafni sto kefali“ (Koszorút helyezek a fejedre). Koszorúkat ma is fonnak virágokból és/vagy levelekből.

Sokkal később, a görögök a „Pikrodaphne“ (Πικροδαφνη) növényt keserű babérnak nevezték, ami a levelek keserű és valószínűleg mérgező voltára utal. Más európai nyelvekben azonban a lombozat és a növekedési jellemzők hasonlóságára utal. Így a „Rhododaphne“ „Rosenlorbeer“ (rózsababér) lett a német nyelvben, „laurier-rose“ (babérrózsa a franciában, stb…). Életveszélyes lehet, ha valaki nem ismeri a növényt. Beszámoltak például egy esetről, ahol a nyulat babérlevél helyett „rózsababér” levéllel készítették.

A Kr.e. 6. századtól a virágokat az ókori görög kertekben termesztették, amely abból a szokásból eredt, hogy az istenek imádásakor és az ünnepségeken virágfüzéreket viseltek. De a virág megválogatása még csak kismértékű volt.

Miközben a görögök a Kr.e. 5. századig vidéken éltek, Athén metropolisszá fejlődött. A házak belső udvara burkolt volt és dézsás növényekkel díszítették. Periklész korában (Kr.e. 494-429) a növények termesztése agyagedényekben ismert és népszerű is volt. A tetőkertekben dézsában tartott fák és bokrok nőttek. A Kr.e. 3. században a „nagy tornatermek”, amelyek többnyire a városon kívül voltak, „virágoskertekként” voltak leírva. Az un. „filozófusok kertjei” később alakultak ki és a szomszédságban helyezkedtek el.

A növénytermesztés a várostervezésbe is beépült. A hellenisztikus időszakban ezek az oszlopcsarnokok csodálatos vízmedencés kertes udvarházakká váltak, fákkal és bokrokkal. Azonban ezek nem voltak még igazi pihenőkertek.

Sajnos nem találtam arra utaló hivatkozást, hogy a „Rhododendron“-t dézsás növényként tartották volna. De figyelembe véve az akkori idők csekély növényválasztékát a leandernek az egyik ilyen díszítő szerepű növénynek kellett lennie.

Kr.e. 146-ban Görögország a Római Birodalom provinciájává vált. A költő Horatius szavai tükrözik az igazságot: „Görögország, miután legyőzték, legyőzte hódítóit.” A nagyszerű görög kulturális hagyományok meghatározó hatással voltak a Római kultúrára, ahonnan aztán elterjedt az egész nyugati világban.

 

Az etruszkok

Latium északi területei – egyike a legrégibb és leggazdagabb kulturális területeknek – az etruszkok szülőföldje volt, egy titokzatos népé, akiknek fejlett civilizációját és érzékeny (érzéki) kultúráját lerombolták a vad római hordák. Ez a megsemmisítés olyan alapos volt, hogy ma többet tudunk az etruszkok halottkultuszáról, mint arról, hogy hogyan éltek.

Az etruszkok hagyatéka, akik a Kr.e. 7. és 6. században az első fejlett kultúrát fejlesztették ki Itália földjén, fennmaradt az egykori etruszk metropoliszban, Volterra-ban, az „Alabástrom Város”-ában, Toszkána etruszk és középkori gyöngyszemében. Az etruszkok az ókori világ egyik legjelentősebb népe voltak. Az etruszkok őseinek, a lüdiaiaknak Türannosz alatti mitologikus kivándorlása Kis-Ázsiából a Kr.e. 1300-ban kezdődött. A Tirrén-tenger melletti területet Etruria-nak nevezték és a „Tuscia „névből származik a „Tuscany” (Toszkána) név. Kivándorlásuk történetéről már szó volt az ókorban, például Hérodotosznál. A görögök „tirréneknek” hívták őket. Más elméletek is léteznek azonban. Szarvasmarháik genetikai vizsgálata azt mutatja, hogy Kis-Ázsiából származnak.

Olyan hibás lenne azt gondolni, hogy a leander még ilyen régen az etruszkokkal jött Kis-Ázsiából Toszkánába?

Az etruszkok egykori kulturális és művészi virágzása a Kr.e. 8. század korai időszakában magyarázható a toszkánok kapcsolatával a mediterrán térség föníciaiakkal és görögökkel folytatott virágzó kereskedelmével. Az etruszkok meghatározó tengeri hatalommá váltak. Szimbólumuk, az „Arany pók” (polip), a terrort jelképezte a mediterrán térségben, különösen, amikor együttműködtek a Karthágó-i hajókkal. Kapcsolataik Karthágó-ig, Görögországig és Kis-Ázsiáig nyúltak, így, az áruk cseréjével, a görög kultúra Közép-Itáliába került.

Kr.e. 300 és 90 között az etruszkokat legyőzték a rómaiak és betagolták a Római Birodalomba. Sírjaik falfestményei, amelyben a kelet és a görögök hatása egybeolvadt, megdöbbentően szépek és eredetiek.

 

A rómaiak

A titokzatos etruszkok segítették a Római Birodalom megalakulását.. A rómaiak növénytermesztését három kulturális terület segítette, mindhárom a Római Birodalom része volt: a Közel-Kelet, Egyiptom és Görögország. Az ókori Rómában kezdődött az európai kertkultúra. Kirakós játékunk újabb részletét találtam meg Ciceró (Kr. E. 106-43) írásaiban, a római politikus, konzul és filozófus: „A Rhododendron (Oleander – leander) széles körben elterjedt volt Rómában, rózsaszín és piros virágzattal.” A piros rhododendron, vagy leander (amely Xenophon szerint a mérgező méz forrása volt) közben került Rómába?

 

Pompei

Pompei Itália Campánia tartományában a Nápolyi-öbölben helyezkedik el a Vezúv lábánál. Az ókorban a város sokkal közelebb volt a tengerhez, mint napjainkban. A várost Kr.e. 800-ban alapították. Öblei akkoriban görög és föníciai tengerészek számára nyújtottak biztonságos kikötőt és átrakó helyet áruiknak. A környező földek rendkívül termékenyek voltak.

A legenda szerint Pompeit Herkules alapította. Valószínű, hogy Pompei az első időben görög fennhatóság alatt állt, amely megmagyarázza a görög Pantheon átvételét és a dór templom jelenlétét. Kr.e. 525-ben az etruszkok befolyási övezetüket kiterjesztették Pompeiig, és más dolgok között átvették Apollo kultuszát, amelyet gyakoroltak is. Eljövendő történelmük tele volt viszontagságokkal, egészen Kr.e. 290-ig, amikor Pompei elfogadta bekebelezését a római konföderációba. Kr.e. 80-ban Pompeii Róma gyarmatává vált. A város gazdasága virágzott és sok állami tervet megvalósítottak.

És megtörtént a felfoghatatlan: 79. augusztus 24-én kitört a Vezúv és Pompeit és a közeli Herculaneum városát betemette a vulkáni hamueső. A városok teljesen elmerültek benne.

Idősebb Plinius a „Természet Históriája 37 kötetben” szerzője már írt benne a Rhododendronról [oleander- leander], egy növényről, amelynek virága hasonlít a rózsára, amit a görögök már ismertek, és amelynek toxicitásáról már be is számoltak) a helyszínre utazott egy hajóflottával. Beszámolt róla, hogy ő és a személyzet is fuldokolt a kénes gáztól. Unokaöccse az esemény szemtanúja volt és leveleiben részletesen beszámolt a kitörésről.

Pompei városa 1500 évig a vulkanikus hamu vastag rétege alá temetve feküdt. Herculeumban a fedőréteg 26 m volt. Ezek a Vezúv közeli betemetett helyek ma ablakot nyitnak az antik világra, amelyet mintha fényképként megmerevedve mutatna.

A régészet számos módszerrel rendelkezik, hogy meghatározza az egykori Pompei-i kertekben növő fákat és növényeket. A gyökerek „öntvénye” fennmaradt, mert üregüket a vulkán kitörés után hamu töltötte ki, emellett elemezhették a talajban megmaradt pollennyomokat, valamint az elszenesedett gyümölcsöket és magokat.  Gesztenye, olajfa, füge, babér, leander és gyümölcsfák, úgymint gránátalma, birs, körte, alma, mandula és cseresznye mind nőttek Pompeiben. A citromfákat dézsás növényként termesztették. Külföldről származtak.

Oplontisban Poppea villája Pompeitől kb. 2 km-re található, 1964-ben tárták fel. Úgy vélik, hogy Néró második feleségének, Poppea Szabinának a családjáé volt. A villa hátsó oldalán 50 db. százéves platánfa sorakozott. A másik hármon a Vezúv kitörésekor 70-100 éves leanderektől származó gyökérlenyomatok találhatók. Emellett jól konzerválódott falfestményeket is találtak. Még ma is elgyönyörködünk művészi tökéletességükben, melyekkel a lakótereket díszítették. Gyakran láthatunk leander bokrokat ezeken a festményeken. Ezek a leletek alapján, nem csupán bizonyosak vagyunk, hogy a leanderek nőttek a 2000 évvel ezelőtti Pompeiben, de azt is látjuk, hogy ezek a növények 100 éves kort is elértek.

Véletlen egybeesés? A leander és Itália a maihoz hasonlóan szorosan kapcsolódott a római kertművészethez, amely megformálta és uralta a nyugati mediterrán térséget.

 

Pedaniosz Dioszkoridész

Dioszkoridész 40 és 80 között élt és a Kis-Ázsiában található Kilikia-i Anazerbából származott. Görög orvos volt, aki Claudius és Néró császárok alatt szolgált. Az orvoslás könyvének szerzője volt (Latinul: Materia medica), ami egészen a modern orvoslás megjelenéséig az orvoslás kézikönyve volt. Egy növénytani könyv, amelyet a VI. században írtak, más művek mellett Dioszkoridész művét is tartalmazza és Dioszkoridészi Kódex néven ismert. Ezt az értékes kéziratot 512 körül Konstantinápolyba vitték és ott fennmaradt. A könyv most a bécsi Osztrák Nemzeti Könyvtárban látható.

„Materia Medica“

„82. fejezet – Leander

NERIUM oleander (Apocynaceae) – Oleander

A Nerion – egyesek Rhododaphne-nak, mások Rhododendronnak (Spongos, Haimostaris, a rómaiaknál Oleandrum és Laurorosa, a Lucanians Ikmene, az egyiptomi Skinphe) – a mandulánál nagyobb és szélesebb levelű jól ismert bokor. Virágja hasonlít a rózsáéra, termése szarvszerű. Kinyitva gyapjú-szerű anyaggal van telve, amely hasonlít a bogáncs szöszére. A gyökerek hegyesek, faszerűek és sós ízűek. Kertekben, a tengernél és folyók mentén nő. A virág és a levél képes elpusztítani a kutyát, a szamarat, az öszvért és a legtöbb négylábú állatot. Az emberek azonban borral isszák, különösen, ha a mérgező állatok harapásának gyógyítására rutafű van belekeverve. Gyengébb állatok, mint a kecske és a birka elpusztulnak ettől az italtól.”

A „Nerion” meghatározás, amelyet sokkal később csupán átvettek a jelenleg használt Linné alkotta rendszertanban, vizet jelent, és arra utal, hogy a növény olyan helyeken nő, ahol a víz bőséges, pl. folyópartokon. Azonban az ógörögben a víz szava „ydor”. Csak a bizánci időkben nevezték a vizet „nearon ydor”-nak – friss víz. A teljes kifejezés nearon-ra rövidült és alakult nyilvánvalóan a köznapi beszédben „nero”-vá (víz). Dioszkoridész azonban sokkal a bizánci kor előtt élt így nem ismerhette a „nero” szót.

 

Pál apostol

Szintén Kilikia-i származású, Lüdia gyönyörű tengerpartjáról (ma Törökország), amelyet Marcus Antonius egykor nászajándékként adott Kleopátrának. 2004 óta a „Szent Pál Zarándokút” található ott; Pál apostol Lüdia-i útja. Ez az ő első missziós útját követi. Antalya-tól Antioch Pisidia-ig, mintegy 500 km, ahol Pál hirdette az Evangéliumot és egy keresztény közösséget alapított.

Van egy másik út is, amely Aspendosnál kezdődik és Adada-nál csatlakozik a fő úthoz. Ez a Szent Pál Zarándokút csúcspontja, egy feltáratlan római kori telep található ott. Öreg leander, ciprus és fügefa erdők akadályozzák a behatolót még ma is.

 

Volubilis (ma Marokkó)

Az ókori Volubilis ( vibráló és egykor eleven) város nevét „Rodandrum“ vagy „Lorandrum“-tól a leander ólatin nevéből kapta. Arabul a „Volubilis”-t Qualili-nek hívták és a berberek „Alili”-nek – leander virágnak hívták.

40-ben a rómaiak Volubilis nevű várost építettek egy, a Kr.e. 3. századból származó karthágói telepesek által alapított település romjain. Ez ma Marokkó. A Római Birodalom legnyugatibb városa volt, olíva olajt, gabonát és leandert(!) termesztettek. A városnak hamarosan 20 000 lakosa volt és Róma észak-afrikai adminisztratív központjává vált: Mauretania Tingitana. Lakói berberek, görögök, zsidók és szíriaiak voltak, akik latinul beszéltek és keresztények voltak az iszlám megérkezéséig.

A terület, ahol egykor Volubilis állt, a Világörökség része, a régészeti felfedezések közé tartozik egy kiváló állapotban megőrződött mozaikpadló sorozat.

Hát nem izgalmasak a leander utazás során fellelt régészeti emlékek? Volubilis, a Leander Város, 2000 évvel ezelőtt!

Ma a botanikusok a leanderek elterjedését Észak-Afrikában Marokkótól a legdélibb algériai Tibeszti Masszifig, Niger északi részéig, a Vörös-tengernél Erithreáig, Omanig és Perzsia déli partjáig írják le. Ezt a növénygyűjtemények anyaga is bizonyítja. Még napjainkban is festői leander erdők kölcsönöznek rózsaszínt a Magas-Atlasz kopár alpesi világának, de megtalálható a Szahara vádijaiban is. Marokkó Tunéziával és Algériával együtt egy olyan régiót alkot az Atlasz hegységben, amelyet fenyők, atlaszi cédrusok, árnyékadó datolyapálmák, narancsfák és virágzó leanderek alkotnak a vízközeli helyeken.

„Vízfolyások mentén a leander felkúszik a csúcsokra és hegységekre: Marokkóban, az Atlasz hegységben 2500 m magasságig, a Himalájában még magasabbra. Itt alpesi körülmények vannak, amelyek a növények megfelelő alkalmazkodását is igénylik. Amint az alpesi régió füzei jellemzően csak térdig érő bokrok, a leanderek is egyre satnyábbak a tengerszint feletti magasság emelkedésével. Néhány típusnál ez genetikailag meghatározott és ezt a tulajdonságot az alföldeken is megőrzik.”

(Christoph Köchel: Oleander).

A Római Birodalom a mediterrán térségben hatalmát három kontinensre kiterjesztette és uralta az akkor ismert világ csaknem egészét. A kereskedelem, a művészet és a kultúra eddig sosem látott virágzása volt tapasztalható ezekben a régiókban. Európában és Észak-Afrikában az ezen időszakbéli életszínvonal és a népességsűrűség később évszázadokig elérhetetlenné vált.

476-ban a Római Birodalom szétesett.

Az 1000 éves római uralom alatt a görögök által egykor “Rhododendron”-ként ismert növény, és amely most a rómaiak által “Rodandrum”-nak vagy “Lorandrum”-nak neveztetett, nagyszerű lehetőséget kapott a további terjedésre. És – elterjedt…

 

A spanyol mórok

A 7. és 8. században a világot megrázta a muszlimok hódítási hulláma. Elárasztották a mediterrán partokat és Európa szívét. Egy dicsőséges, de zavaros időszakban a kereszténység bástyái Spanyolországban, Itáliában és Szicíliában egy ideig a muszlimok kezében voltak. És ahogy haladtak előre, semmi nem maradt mögöttük a régiből.

827-ben a szaracénok 100 hajóval szálltak partra Palermónál. Datolyapálmákat, narancs- és citromfákat és cukornádat hoztak Szicíliába, és a terméketlen szigetet virágoskertté alakították. Arab szórakoztató paloták és keleti várak épültek, amelyeket pompás citrom és narancsligetek vettek körül. 250 év után azonban a szaracén uralom véget ért és az élvezetkedvelő sivatagi lovasok után csak a nosztalgia maradt. Elképzelhető, hogy növényünk – a leander – 711-ben, amikor az arabok átkeltek Gibraltárnál és elfoglalták Spanyolországban a nyugati-gótokat, már rég elérte az Ibériai-félszigetet. Föníciaiak, görögök, karthágóiak és rómaiak hajóikon már évszázadokkal korábban behozhatták. Behozták?

Az Észak-Afrikai csapatok többsége Atlasz hegységből származó berber volt. Ők mindig mint “al Andalus”-ként tekintettek Gibraltár velük szemben levő oldalára. (Nem találtam meg a jelentését, bizonytalan jelentésű mór eredetű szó, talán a vandálokhoz kapcsolódik vagy az Atlanti óceánhoz). És megtalálták, amiről ők mindig álmodoztak az afrikai sivatagban: a vizet.

Az arab kertek még kezdeti stádiumukban is az Édent jelképezték.  A sivatag lakóinak a víz szent volt – és a legnagyobb luxus. Most ennek segítségével megvalósult a Paradicsom – az érzéki örömök kertje. 880-ban a mór hódítók elhozták Spanyolországba a keleti kertművészetet.  Örökségük fennmaradt a granadai Alhambra révén és Sevillában Alcazar kertjével, ahol a kertet körbevevő falak részletei még láthatók, valamint a kialakított utak, artézi kutak, mozaikok, olyan jellemző növények, mint a ciprus, narancs, pálmák, jázmin, leander, és a rózsa. Elképzelésünk szerint a muszlim kert az „1001 éjszaka” kertje volt vízzel, árnyékkal, hűvösséggel, illatokkal, gyümölcsökkel és éneklő madarakkal.

 „A víz csodája lehozza a mennyet a földre, és csendesen elmélkedve, a források csobogásával, a madárdallal, a virágok illatával ez a világ költészetté vált.”

Andalúzia „aranykorát” élte a mór uralom alatt. Cordova lett a főváros.  A kalifák Bagdaddal és Damaszkusszal vetélkedtek a jólétben és fejlődésben. Az arany, ezüst, bőr, selyem, parfüm, és fűszerek kereskedelme gazdaggá tette a várost. A művészet és tudomány központjává vált.

Egy zseniális öntözőrendszer segítségével a síkságokon mezőgazdasági termelés folyt. Megszámlálhatatlan artézi kutas kert és virágzó udvarházak jöttek létre. Így a mórok elhozták Spanyolországba a perzsa hatás alatt kialakult muszlim kertet.

800 évig kalifák és szultánok irányították az Ibériai-félszigetet. Teljes érzékiséggel szenvedélyesen élvezték a világ szépségeit. A kelet lüktetése máig fellelhető a flamencóban. A múltra emlékeztet az arab telivérek lágy szőre is.

Spanyolországban az arab és muszlim uralom 1492-ben ért véget. Ez az az év, amikor Kolumbusz Kristóf meg szerette volna találni a nyugati utat Indiába és Kínába. Felfedezte Amerikát…

A Földközi-tenger: hullámai, lágy, finom, puha és a türkiz hűvös árnyalatai, világos- és sötétkék, de ugyanakkor viharos és fehér habkoronával korbácsolt, felidézik az évezredes történelmet és mítoszokat. Partjai a legváltozatosabb tájjal lakhelyet biztosítottak megszámlálhatatlan kultúrának. Földjét gyakran rázták meg ütközetek, de volt béke és megbékélés is; mindez már szorosan kapcsolódik jelen korunkhoz. 

Olajfák, szőlő, és gabona magvak adták a mediterrán térség növénytermesztésének Szentháromságát. De az idők folyamán az emberek más régiókból származó sok más növénnyel is kiegészítették ezt. Így a mediterrán tájat sok eredetileg ott nem őshonos növény csábító virágával díszítették. Ezek közé tartozott a leander is.

 

A tengeri expedíciók és felfedezések kora

A vitorlák csattogtak a szélben. Európán eluralkodott a felfedezési kedv. Új korszak kezdődött. Tudósok, növény vadászok és felfedezők kerestek fel távoli partokat a Paradicsomot kutatva.

A tengerészek attól féltek, hogy leesnek a világ szélén, és hajóik sem voltak teljesen megfelelőek ismeretlen tengerek átszelésére. Ezek ellenére, merészen törtek előre az ismeretlenbe. Gyakran életüket kockáztatták, szembeszegültek lázadással, viharral és éhséggel.

Kolumbusz Kristóffal (1451 – 1506) kezdődött, aki a spanyol korona szolgálatában kereste a rövidebb óceáni utat Ázsiába. Ezt keresve a Karib térségben ért földet és felfedezte Közép-Amerikát. 1492. augusztus 3-án szállt hajóra a Santa Maria-val és október 12-én ért földet a Bahama szigeteknél, amelyet San Salvador-nak nevezett. Halála után világossá vált, hogy egy új kontinenst fedezett fel és így lefektette a modern kori történelem sarokkövét. 1497. július 8-án Vasco da Gama is kihajózott. Ő is az indiai utat kereste. 1498. május 20-án a malabári partokon az indiai Kalkutta kikötőjében kötött ki. Az Indiába vezető vízi út felfedezésével Portugália világhatalommá vált és a 15. és 16. század leghatalmasabb gyarmatbirodalmává. Vasco da Gama volt az első európai, aki lábát a régi Goa földjére tette. Goa, ami ma India legkisebb állama, 450 évig a fűszerkereskedelem folytán fontos portugál gyarmat volt. Elméletileg, ekkor kerülhettek a leanderek Indiából Portugáliába vagy Európába (Goa a város, ahonnan a föníciaiak kitelepültek a Földközi-tenger keleti medencéjébe).

Az elkövetkező években erős brit és holland kereskedelmi társaságok alakultak és oly távolra jutottak, mint Dél-Afrika és Délkelet-Ázsia. A tengerészek keresztül-kasul behajózták az óceánokat és felfedezték a világot.

A „növényvadászok” (a szót az angolok vezették be) eltökéltek voltak, hogy „zöld aranyat” hoznak haza. Többnyire szenvedélyből és kalandvágyból gyűjtöttek. Sem veszélytől, sem fáradtságtól nem féltek. Tragikus szerencsétlenség és hihetetlen szerencse is előfordult ezeken az utakon. De a növényvadászoknak köszönhetően mennyi szépség, szín és formagazdagság érkezett a távoli országokból és földrészekről!

Gyűjtőállomásokat hoztak létre Indiában és az atlanti térségben, de St. Vincent-en és Martinique-n a Karib-térségben, és Mauritiuson az Indiai-óceánban is.

Európában egzotikus botanikus kertek jöttek létre, többek között:

Pádua, Olaszország, 1545 – ma a világ legidősebb botanikus kertje

Leyden, Hollandia, 1579

Jardin des Plantes, Franciaország, 1635

Kew, Anglia, 1759.

 

A leander Európában

A leander a 16. században került be Németországba. Örökzöld és fagyérzékeny növényként csak dézsás növényként tartható. Az olasz neve “oleandro”, a latin “lauriandrum”-ból (jelentése: „babér-szerű”) vagy “oleandrum (jelentése „mint az olajfa”) lett átvéve a német nyelvbe, mint „Oleander”. A növényt Hieronymus Bock 1539-ben említi először, és 1543-ban Leonhart Fuchs megjegyzi növényekről szóló könyvében, hogy a leandert a kertekben is termesztik. Azonban ekkor még nagyon ritka volt. 1547-ben egy fehér virágút találtak a Kréta szigeti Mount Ida-n Kamares-ben. A felfedezés szenzáció volt, mert addig csak szimpla rózsaszín virágú és talán szimpla piros virágú volt ismert. 1561-ben a leandert a klasszikus „Rhododendron” vagy “Rhododaphne” néven említi Gessner, de 1594-ben a Breslau-ban található Scholzesch Garden-ben “Nerium rubro flore” névvel illetik.

1561-ben egy piros és egy fehér leander nyílott John Gerard kertében Angliában, ahonnan 1601-ben Sziléziába, 1613-ban a bíboros kertjébe Eichstatt-ba, 1630-ban a Brunswick grófok kertjébe Hesse-be és 1663-ban a berlini kertekbe és Brandenburgba vitték.

1683-ban Van Rheede és Tot Drakensteen új fajtát hozott be Délnyugat-Indiából. Halvány rózsaszín virágú volt. 1689-ben egy másféle, dupla virágú forma érkezett Leydenbe. A 17. század végén Afganisztánból, Pakisztánból, Nepálból és Észak-Indiából újabb, illatos és gyakran dupla virágú fajták jöttek Európába.

1700-ban egy francia botanikus, Tournefort írásaiban először nevezte „Nerium”-nak a növényt. A 18. század folyamán a leander kiszökött a barokk kertekből, a nemesek és jómódú polgárok növényházaiból és mind gyakrabban megjelent a köznép kertjeiben. 1706-ban a piros és a fehér mellett szimpla és dupla hússzínű virágúak nőttek a Lastropp testvérek Hamburg-Eimsbüttel-i kertjében. “Nerium indicum angustifolium fl. odorato”-nak nevezték. 1722-ben ilyen színű dupla virágú variáns nőtt a würtzburgi botanikus kertben. 1724-ben a piros és fehér virágú leanderek díszítették az Oberlausitz-i kisváros Lauban kertjeit. Azonban egy új pirosas rózsaszín dupla virágú variánst találtak von Warnsdorf úr Schreibersdorf-i kertjében. 1736-ban Philip Miller, a „Chelsea Physic Garden” kurátora kertészeti lexikont írt, amelyben Nerium indicum néven nevezi az Indiából származó illatos-dupla virágú leandert. Az indiai típus valószínűleg már sokkal korábban is a DK-Ázsiai vegetáció része volt. Bár nincsenek adatok, feltételezhetően történelmileg ezek a régebbi kultúrák.

1753-ban a svéd természettudós Karl Linné megírta Növényfajok című művét, a növényfajták latin nyelvű névjegyzékét. Ez nemzetközi egyezményeken és megegyezéseken alapulva még ma is hatályos. Növényünk Nerium oleander néven az Apocynaceae családba van sorolva. A görög “nerion” szó latinizálva “nerium”, és vizet jelent, így is utalva a növény jellemzőjére. A faj neve, az “oleander” kombinálja az olajfa latin meghatározását, “olea”, és a görög “andreios” szót, amelynek jelentése „erős” vagy „dendron” (Angol fordító megjegyzése: ez az etimológia sokkal kevésbé meggyőző, mint a 65. oldal tetején található). A teljesség kedvéért hozzá kell tenni, hogy a görög “Daphne” név megváltozott és a babér kapta a latin Laurus fajnevet, amely az ókori mediterrán nyelvből származik. A Daphne név a mai nomenklatúrának megfelelően egy, a Thymelaeaceae családba tartozó virágos bokrot jelöl, amely őshonos Európában és É-Afrikában, valamint a mérsékelt övi Ázsiában. Rhododendron (jelentése “rózsafa”) a név, amit az ókori görögök adtak valaha a leandernek, a tudományos nomenklatúrában az azáleának adatott, és ma a nevek jegyzékében úgy található, hogy Rhododendron, syn. Azálea az Ericaceae családban. Őshonos az északi féltekén, különösen Dél-Kínában és a Himalája régiójában.

1768 és 1771 között került sor a Csendes óceán déli térségében Cook kapitány első Tahiti tudományos expedíciójára. A hozzá csatlakozott botanikusok Sir Banks és Solander voltak. Indiában találtak egy leandert, amelyet Nerium odorum-nak neveztek. Angliában már volt egy rózsaszín és egy fehér. John Gerard a piros és fehér fajtákat már 1596-ban birtokolta kertjében, mint azt korábban már említettem; innen került Sziléziába és Németországba. A leander hamarosan az angol kertészek kedvelt növényévé vált. Mint exotikus növény, bekerült a kertészetekbe, ahol hibridizálták. London kikötőjében diplomáciai futároknak, kereskedelmi hajók ügynökeinek és utasoknak fizettek a növény beszerzéséért. Leander magokat hoztak akkoriban Spanyolországból. Ma a leander fejlődésének mintegy 400 éves történetét tekinthetjük át. 

A 19. századra a leander a házak és kertek széles körben elterjedt nyári dézsás növénye lett. 1819-ben a bécsi porcelán gyár virág motívumokkal 36 porcelán tányért gyártott a Habsburg család számára. A tányérokat a gyár 1801 óta szisztematikusan tervezett mintagyűjteménye alapján mintázták. Ebben a leander is helyet kapott. A dupla rózsaszín virágokat Nerium striata-nak nevezték. A virágos tányérok száma elérte a 96-ot és desszert tányérként szolgált, amikor a császári asztalt a “Grand vermeil”-el, az Ezüst Kollekcióval terítették. Ma a császári háztartás becses darabjai közé tartozik, amelyet a bécsi Hofburg Ezüst Kamrájában csodálhatunk meg.

1819-ben megjelent az első sárga leander. A régi botanikai irodalomban hosszú listát találunk a leander szinonímáiból, pl.: chinense, coccineum, coraea, divaricata, flavescens, grandiflorum, indicum, lauriform, luteum, odorum, sibiricum, tinctorium, zeylanicum és még sok más.

Ezek a nevek ma már nem használatosak. A botanikusok így határozták meg a helyzetet: a Nerium nemzetség egynemű, csak egy faj tartozik bele és azt leandernek hívják.

1840-ben 36 leander fajtát árultak Németországban. Tíz év alatt ez a szám 58-ra emelkedett. (Handbuch der Blumengärtnerei, Bosse) Szimpla, dupla és tripla fajták piros, fehér, rózsaszín és sárga virágzattal; illatos és illat nélküli fajták – új levélformák, mint a zöld-sárga tarka, eltérő növekedési erélyű az erőteljestől a kompaktabbakig. 1868 és 1898 között a francia Montpellier-ben Claude Sahut 170 fajtát kínált eladásra.

1888-ban Vincent van Gogh leandert festett Arles-ban

Több mint 100 évig a páduai Sgaravatti kertészet foglalkozott termesztésével. Gambetta Pietra Ligure-ban és Baldacci a Pistoia-i kertészeti centrumban ugyanilyen régi leander termesztők Olaszországban.

Ma Jean Rey a francia riviéra kertésze a legnagyobb leander termesztő. Az ugyancsak francia Olivier Filippi 170 variánst ajánl. Ő nem termesztő, hanem sokkal inkább gyűjtő. Útmutatója, a „Guide de reconnaissance des variétés de lauriers-roses” első alkalommal ad precíz leírást az Európában fellelhető leanderek többségéről.  Filippi nem használta a korábbi leírásokat; inkább maga minősítette összegyűjtött fajtáit. Weboldalán bárki tanulmányozhatja ezeket a fajtákat, név szerint felsorolva és képpel kiegészítve. (jardin-sec.com).

A német Flora Mediterranea Bajorországban dézsás növényekre szakosodott kertészet. A mediterrán, a szubtrópusi és a trópusi térség sok ritka növényét kínálják a télikertek számára. Egy 50 fajtánál többet kínáló helyben termesztett leander szelekció ritka színekkel és különböző növekedési tulajdonságokkal. Mindegyikük nevesített variáns, ami megkönnyíti a vásárlást. Ezért a leander gyűjteményért a tulajdonosok, Maria és Christoph Köchel aranyérmet kaptak a 2005-ben Münchenben tartott Nemzeti Kertkiállításon. (flora-mediterranea.de)

 

A leander meghódítja Amerikát

A messzi északi pólus és a legtávolabbi dél között elterülve e kontinens élővilága a legváltozatosabb formák folytán nem is lehetne változatosabb.

1565-ben a leander átkelt a nagy vízen. A spanyolokkal Floridába került. A spanyol alapítású St. Augustine; talán ez a város volt a hódítók kiindulási pontja. A leandert azóta termesztik Floridában és népszerűsége az USA déli területein azóta is folyamatos. Szépséges virágai és igénytelen természete alkalmassá teszi a tájkép színesítésére. A bokor a partok homokos talaján is megél, mint azt írják, „különösen igénytelen”.

Már akár a „Mayflower”-en (a puritánok első csoportját 1620-ban Amerikába szállító hajó neve) a bevándorlók csomagjaikban leander hajtásokat vittek magukkal, mint arról utódaik beszámoltak. A növény hazájuk része volt, amelyet maguk mögött hagytak és megkezdték utazásukat az ismeretlenbe. A leander származásuk emléke és kapcsolat volt a jövő nemzedékek számára.

A leanderek nyugat felé terjedtek a telepesekkel. Sok helyen ezen a kietlen földön a növény és az emberek is új otthonra leltek. Így a leander Kaliforniáig is eljutott, ahol a feltételek különösen kedvezőek voltak terjedéséhez. Ma a leander a Kaliforniában leggyakrabban használt tájkép építő növény, csakúgy, mint Las Vegas-ban és másfelé Nevadában.

Amíg Louisiana még francia fennhatóság alatt volt, sok leander érkezett Franciaországból és Marokkóból. Az egyik legnépszerűbb kerti növénnyé vált.

Egy korábbi angol gyarmat, Nyugat-india kormányzója mondta a leander déltengeri elterjedtségéről, hogy kedvet érezvén a legízletesebb gyümölcs és a legszebb növény feltalálására, hogy álomszerűen széppé tegye a szigetet, az egyik, a dél-tengeri szigetekre kiküldött hajó sok fiatal leanderrel tért vissza. Következő évben az Egyenlítőtől északra virágozva és a Nyugat-indiai-szigeteket virágaival elborítva „déltengeri rózsának” nevezték.

A Karib-térségben egy Floridától 4500 km-re lévő szigetcsoporton Venezuelában a leander folyamatosan megtalálható és díszíti a tengerparti sétányokat és más helyeket.

A Bermuda szigetek manapság egyedülálló szubtrópusi botanikus kertek, leanderek, hibiszkusz, bougainvilleák, mikulásvirágok, hatalmas gumifák, Norfolk-szigeti fenyők, araukáriák, különböző pálmaféleségek és sok más egyéb növény nő és virágzik ott, illattal betöltve a levegőt. Bermuda most a dísz- és hasznos növények végtelen variációját kínálja, amelyet az emberek a világ legkülönbözőbb részein gyűjtöttek és hoztak el ide.

A leander sok helyen megtalálható Közép-Amerikában. Mexikó City és a környező hegyek oldalán, murvafürtök és leanderek a kertek kedvenc díszítői, mindkettő szereti a forró nappalokat és a hűvös éjszakákat.

 

Galveston, az USA „Leander Városa”

A leander a Mexikói-öböl szigetén található Galveston ékszere, amely egy töltéssel kapcsolódik Texas-hoz. 1841-ben egy neves üzletember és hajótulajdonos hozta Jamaicából feleségének ajándékul az első leandereket Galvestonba. Ezek a leanderek szimpla fehér és dupla rózsaszín virágúak voltak. Gyönyörűen néztek ki a galvestoni kertekben és a család sok hajtást adott ajándékba a barátoknak és ismerősöknek. Az elkövetkező években sok leander érkezett Európából és a Közel-Keletről.

Épp a századfordulón, 1900 szeptemberében egy erős hurrikán a szigetet lerombolta, 6000 ember meghalt. Galveston az öböl fontos és nyüzsgő kereskedelmi metropolisza volt, amely ekkor megsemmisült. A város később soha nem érte el korábbi nagyságát és jelentőségét.  A tenger által elmosva Galveston romokban hevert. A zűrzavarban a leanderek virágoztak. Erős illatukkal elfedték a bomlás bűzét. Ahová csak lehetett, a galvestoni asszonyok leandereket ültettek. Generációkon át ültették a virágokat, gondozták és szerették őket, és történt valami, amit senki sem várt – ismét megszépítette a várost. A leanderek Galveston szimbólumává váltak. 1946-ban feljegyezték, hogy a látogatók el voltak bűvölve a leanderek és a rózsák szépségétől. Galveston, az USA „Leander Városa”-vá vált!

1967 májusában megalapították a Nemzetközi Leander Egyesületet. 1994-ben májust hivatalosan a „Leander Fesztivál” hónapjává nevezték ki. Ma ez évenkénti turista attrakció, ami sok látogatót vonz.

Egy új projektet terveznek most: egy parkot a legszebb leandereknek, örökségül ez eljövendő nemzedékeknek. Galveston, Texas állam virágzó szigete, valószínűleg a világ legnagyobb leander gyűjteményének a helye. (oleandersociety.org)

Személy szerint úgy érzem, hogy ez a növény, amely évezredeken keresztül vándorolt, megtalálta az „otthonát” a Mexikói-öbölben: a helyet, ahol az emberek sok évtizede szeretik és gondozzák, megpróbálják megismerni sokarcú természetét és soha nem fáradnak bele dicsérni a szépségét.

Most érkezett egy megdöbbentő hír a föld másik oldaláról. Az Amerikát elérő egyik legnagyobb hurrikán – a „Katrina” – egyenesen Galveston felé tart. A szerencsétlenség elkerülhetetlennek látszik… 2005 szeptemberében, épp 105 évvel a nagy katasztrófa után, amely Galveston elsöprésével fenyegetett. Döbbenten figyelem az eseményeket.

Micsoda megkönnyebbülés; csoda történt; a vihar ereje csökkent a part elérése előtt, és elkanyarodott. A leander paradicsom ezúttal megmenekült.

 

A leander Kínában

Dél-Kínában található Yunnan tartomány, amelyet a „flóra és a fauna királyságának” tartanak. Nem csupán azért, mert több trópusi, szubtrópusi, mérsékelt égövi és fagytűrő növény él ott együtt, mint más tartományokban, hanem azért, mert ez az a hely ahová a növények bekerültek más országokból már az ókorban is. Kína 30 000 növényfajából 18 000 megtalálható Yunnan-ban.

A leandert régóta termesztik Yunnan-ban és oly széles körben elterjedt, hogy őshonosként tekintenek rá. Kínában a leander a szépség és a báj szinonimája.

 

A leander Japánban

Az áruk ezer évek óta tartó rendszeres cseréje miatt elképzelhető, hogy a Japán déli részén növő leander valamikor Kínából került ide. Tudjuk, hogy ez más növényekre is igaz: többek között az azáleákra és fás peóniákra.

1543-ban a portugál Fernao Mendes Pintos egy kínai bárkán partot ért Japánban. Pintos felfedező volt, aki egy hajóval Goa-ba érkezett és 20 évvel később keresztülutazott Ázsián. Valószínűleg ő volt az első európai, aki Japán földjére tette a lábát, amely abban az időben elszigetelt ország volt. Nem ismerték a tűzfegyvereket (ami aztán nagyon gyorsan kézbe került). Kerülhettek növények a portugál misszionáriusokkal Japánba?

1639-ben a portugálokat kitiltották Japánból.

Hadd utaljunk itt Hirosíma atompoklára, amely 60 évvel ezelőtt egy meleg augusztusi reggelen történt:

„Azt mondták, 75 évig itt nem nő fa, de a leander a következő évben már virágzott, és mi, túlélők bátorságot merítettünk ebből.” Ezt mondta 34 évvel később Hirosima polgármestere, a támadás egyik túlélője. A leander hivatalosan Hirosima jelképévé vált.

Nagaszakiból beszámoltak róla, hogy „a radioaktív törmeléken az első virágzó növény egy három hónappal később kinyílt tökéletes zöld levelekkel körülvett fehér leander volt, jelképezve a reményt és elhozva a béke üzenetét.”

Japánban a leander a remény és a béke szimbólumává vált.

 

Függelék: Galveston

Elérkezett azonban 2008 szeptembere: az Ike hurrikán lecsap Galvestonra. A 60 ezer fős lakosság többségét áttelepítik a szárazföldre. Pokol vár az ottmaradókra.

A hurrikán Texas méretű, Texas nagysága duplája Németországénak.

A vihar teljes erővel lecsap Galvestonra. 6 méteres hegy magas hullámok dübörögnek a védőgátak ellen; a városközpontot elborítja az ár. 175 km/óra sebességű széllel és rendkívül erős esőzéssel jár a vihar.

Ez a legnagyobb hurrikán okozta katasztrófa Texas-ban. A kár millió dollárokra rúg.

És ebben a pillanatban senki sem gondol a növényekre, amely Amerika többi részén híressé tette Galvestont. És nekik nincs is szükségük rá. Gyökereik elmerülnek a hirtelen jött vízbőségben, amely most szerves anyagokat is hoz. Valószínű, hogy a leander bőségesen fog virágozni a következő nyáron, és örömet okoz az embereknek. De még fontosabb, hogy segíteni fogja a turizmust és a táskák megtöltését. Reméljük ezt…

 

Epilógus a Japán kiránduláshoz

Mióta az ember és a leander útja keresztezték egymást, valószínűleg ez volt a legborzalmasabb, amit az ember vagy a természet előidézhetett magának.

A növény, amelyet leandernek neveznek, főnixként kiemelkedett a hamuból és elhozta a reményt.

Fejezzük be itt a leander időutazását. Köszönjük meg a természetnek a jelet, amelyet az ember által okozott legnagyobb katasztrófa idején kaptunk:

A leander halhatatlanságát!

 

 

 

„Irmtraud Gotsis: Oleander story” című írását, amely a Nemzetközi Leanderszövetség (Galveston – USA) honlapján jelent meg, a szerző engedélyével magyarra fordította Varga Zsuzsanna).