Kisné Heyek Andrea
A hófehér szimpla magonc, ami felkeltette az érdeklődésemet!
1976, Jugoszlávia, tengerpart, napfény, leanderek…, az első maradandó leanderes élményem éppen az idén volt 40 éves (2016)! Csak éppen nem olyan előjellel volt élmény, ahogyan ez lenni szokott! Engem egyáltalán nem hoztak lázba, sőt…, nem is értettem az akkor újdonsült férjemet, hogy miért foglalkozik velük annyit! Jó, láttam, hogy szépek, de leginkább csak akkor, amikor felhívta rájuk a figyelmemet. A maradandó emlékem az, hogy utazásunk utolsó óráiban én egyedül üldögélek egy padon, mert a férjem egy kisbicskával a kezében leander hajtások után vadászott a nagymamája számára. Volt időm töprengeni, és bevallom, kicsit kételkedtem a józan eszében.
A második emlékem szintén a férjemhez és a nagymama leandereihez kötődik. Nem kevés áldozattal házat építettünk, s mivel volt kertünk, szép lassan kezdtek beköltözni a nagymama már hatalmasra nőtt, 90 %-ban rózsás rózsaszín virágú leanderei. Ez a helyzet nem örömömre, inkább bosszúságomra szolgált! Nem is túlzok nagyon, ha azt mondom, utáltam őket! Túl szeszélyesek és igényesek voltak számomra a sok teendőm közben, hiszen a három gyerekünk mellett otthont kellett csinálni az épülő házból! Éppen elég volt ezeknek az elvárásoknak megfelelnem!
De a leanderek csak jöttek…, és egyik nap aztán megjött az áttörés! Tudjuk, hogy eső után a leanderek nem néznek ki túl jól, zavart a sok fonnyadt virág, elkezdtem lecsipkedni őket. És akkor, mint derült égből a villámcsapás, az egyik frissen nyíltra rácsodálkoztam: de hiszen ez a virág gyönyörű! Kezdetét vette az őrület, amiben férjem, aki természetesen örült ennek a változásnak, partnerem volt. Nem volt hétvége, amikor ne kerestünk volna fel egy-egy kertészetet! Az állomány nőttön-nőtt, és amikor már lett 20 fajta lenderünk, azt hittük, hogy nincs is tovább!
Éppen kezdtem volna elégedetten hátradőlni, de egy híja volt még a csapatomnak, nem volt szimpla fehérem! Pedig tudtam, hogy létezik, láttam már! És egyszer csengettek! A barátnőm volt, kezében egy szimpla fehér leanderrel. Az örömöm nagy volt, a kíváncsiságom is, hogy mégis honnan szerezte? És igen, ekkor kezdődött a legizgalmasabb fejezete leanderes életemnek, a magoncozás. Barátnőm elmesélte, hogy egy rózsaszínes Bianco Rosato magjából lett az a hófehér. Mivel különösebben sosem vonzódtam a botanikához, bizony nekem eszembe sem jutott, hogy mikre is lehet képes a természet a méhecskék szorgalma által! De nem volt még késő…, sőt, a lehető legjobb időszak volt, nőttek a magtokok, és én izgatottan vártam a telet! Vártam, hogy az addig csak bosszantónak tűnő magtokok kinyíljanak, és én megkezdhessem a saját leandereim nevelgetését!
A tervem bevált, kitaláltam a mikéntet, és tavasszal elkezdtek nőni az én kis leandereim! Még kellett vagy három év, míg a magocskák egy részéből virágzó példányok lettek! Ahány, annyiféle…, ahogyan megálmodtam! Teljesen el voltam varázsolva! Akkoriban a lányaim már interneteztek, és nagy volt bennem is a vágy, hogy elterjesszem a világban csodálatos leandereim hírét.
Meg is találtam az Index kifejezetten leanderekkel foglalkozó oldalát. Előbb kiolvastam az első szótól az utolsóig, és aztán berobbantam a köztudatba! Bizony, sokat kellett magyarázkodnom, míg hittek nekem, és míg mások is megteremteni a saját leandereiket! Nagyszerű idők volta ezek, a leanderek szeretete vezérelt minket…, és ami még fontosabb, barátok voltunk, jóban, rosszban! Vagy csak így hittük. Nagyjából ennyi az „én és a leandereim” meséje, itt a teraszunkon többségében már csak a „mi” leandereink vannak, és ennek a ténynek komoly a jelentősége! Na jó, a nagymama leandereiből is van még néhány tucatszor metszett matuzsálem!