Garda tavi kalandozások 4.

VERONA

Immáron háromszor jártam Veronában, és mindig nagyjából ugyanazt a kis szegletét volt szerencsém látni viszonylag rövid idő alatt, de mindháromszor más társaságban! Terveztem is magamban, hogy talán nem tartok a csapattal, hanem keresem a még ismeretlent…, de végül mégsem ezt az utat választottam. 

Meg kell, hogy mondjam, ezt egy percig sem bántam meg, mert hiába, mégiscsak ez az a része a városnak, amit újból és újból látni kell! Ráadásul olyan élményben még sosem volt részem, hogy a fülembe mondják, miket is látok egy városban, méghozzá egy nagyon szimpatikus, magyar, de jó ideje már magát olasznak is érző idegenvezető hölgytől. Azt gondolom, érte külön köszönet illeti a szervezőket! Szóval mi csak nézelődtünk és hallgattuk, hogy mit is láttunk, nem kellett könyvekben böngészni. 

A mondás, miszerint „a szó elszáll, az írás megmarad” erre a lehetőségre is alkalmazható, mert bizony így könnyű elveszni az információk tengerében…, de mindenképpen kényelmes és hasznos volt ez a megoldás.

Kár, hogy Verona nevének hallatán a legtöbb embernek azonnal a Rómeós történet ugrik be, de még mindig jobb, mintha semmi asszociációnk nem lenne. Olvashattuk és sokféle feldolgozásban láthattuk is állítólagos történetüket életünk során (én még Töröcsik Marival és Sztankay Istvánnal), így valamiként ismerősnek hisszük, érezzük a várost. 

Persze már nem a reneszánsz korban járunk, de az ilyen városokban az a lényeg, hogy ha vigyáztak rá, akkor szerencsénkre még ma is megtalálhatjuk azt a hangulatot, ami egykoron lehetett benne. Veronára ez különösen igaz, hiszen az ókortól a legújabb korig tehetjük meg benne időutazásunkat.

Természetesen az Ókornál kezdtünk, egy hosszú séta az egykori városfal melletti úton, majd az ókori Aréna előtt találkoztunk a már említett idegenvezető hölggyel. Az Arénába bemenni sajnos nem lehetett valami okból (időnk se lett volna), de kívülről sem elhanyagolható látvány. Igazán érdekes így számunkra később a Lamberti toronyból lehetett volna, de azt sajnos éppen tatarozták (én egyszer részesültem a látványban). Helyette az a sok információ is nagyon érdekes és izgalmas volt, amit elmesélt nekünk a már említett hölgy. 

Utána a belvárosi mese is itt, a Piazza Bra területén, a város római korszakáról bronzba öntött térképnél kezdődött, gyorsan felvázolva a város történelmét.

Sétánk a Via Mazzinin indult, ez Verona leghíresebb és legelegánsabb utcája. A szebbnél szebb épületek között bálterembe is illő padlózaton haladtunk a Piazza delle Erbe felé, miközben a hölgy mesélt, és mesélt! Hogy mit is? Hát arra sajnos már nem nagyon emlékszem, mert egy-egy résznél leragadtam, így a következő információ talán kimaradt. 

De például elmondta, hogy az utca kövezete különlegesen értékes mészkő, és ha alaposabban figyelünk, gyakran látni benne rákfélék elmeszesedett csontvázát. Mondanom se kell, attól kezdve mindenki ezeket kereste! Én is. Tényleg volt bőven! 

De az épületek is gyönyörűek voltak, és minden tökéletesen tiszta. Mondjuk abban a viszonylag reggeli időszakban még ez természetes is volt, a turistahadak nagy többsége később indulhatott.

Elérkeztünk a Via Mazzinin a város szívébe, ami egyben a gyomra is, a Piazza delle Erbére, vagyis a piactérre. Ilyen gyönyörű épületekkel körbevett piactér még olaszországi viszonylatban is kevés van! Őszintén megmondom, szívesen látnám egyszer piac nélkül is a teret, de erre az egy napos turistáknak nem sok lehetőségük van. 

Talán csak késő estétől képzelhető el hajnalig, de a bódék nyilván éjszakára is maradnak. Szerencsére a szebbnél szebb épületek elég magasak, így aztán lehet őket szépen, sorban csodálni.

Amikor megérkeztünk a térre rögtön előre figyeltünk, és talán észre sem vettük a Via Mazzanti végén lévő Kereskedők házát, ami tipikus Scaligeri stílusban épült. Hogy mindig kereskedők háza volt-e, azt nem tudjuk, de majd lesznek még Scaligeriek által lakott épületek a környéken. 

Balra magasodott a Torre del Gardello, egy lakótorony. Bizony, a közép és még a reneszánsz korban is az itáliai városokban gyakoriak voltak a lakótornyok, főleg a nagy családok közötti ellenségeskedések miatt. Az ilyen tornyokba nehezen lehetett behatolnia az ellenségnek. Mellette egy gyönyörű barokk épület áll, a Palazzo Maffei, melyet a Velencei Köztársaság uralma alatt építettek. Előtte áll talapzatán Velence címerállata, egy szárnyas oroszlán. Jobbra tekintve láthatunk megint egy különlegesen, festéssel díszített épületet, a Mazzanti házat. Ez az épület valamikor nagyon régen a Scaligeri, más néven Della Scala család lakóháza volt.

Na de ezek után a piactéren is vannak érdekességek, mert ennek a városnak nem csak a szíve, hanem a pocakja is ez a hatalmas és izgalmas tér. Sajnos jegyzetelni nem tudtam az idegenvezető hölgy elbeszéléseit, így sok mindenre sajnos nem emlékszem. Ám kisegített egyik kedves utastársam, így emlékeztetett arra, hogy milyen célokat is szolgált a tér közepe táján egy érdekes kis építmény. Első ránézésre szerintem mindenki egy kalodafélét látott benne, de köze sem volt ehhez. 

A falára volt erősítve lánccal egy bilincsszerűség …., ki gondolná, hogy azzal a gabonaféle kötegek átmérőjét mérték? Azon túl egyéb hosszúsági és ki tudja még milyen mérésekre szolgáló jelek voltak rajta. Mindenesetre izgalmas volt minden ott töltött percünk.

Ám haladni kellett, nem máshová, mint a Piazza dei Signorira, ami már nem a gyomor, hanem az elme birodalma volt. De mielőtt átmentünk volna a relatív keskeny átjárón, itt is találkoztunk egy érdekességgel. Valami fel volt függesztve az átjáró, vagyis az Arco della Costa tetejére. Persze nem ismertük meg, hogy az egy bálna bordája volt, mert nem láttunk eddig effélét! De kiderült, hogy nem csak véletlenül van az úgy odatéve, hanem nagyon fontos szerep van neki szánva! Mégpedig az, hogy az első igaz emberre ráesik, aki átmegy a kapuzat alatt! 

A hely kiválasztása erre a célra nyilván nem volt véletlen, mert az út a törvényhozások felé vezetett. Nagyon magasan lehet annak az „igaz embernek” a mércéje, ha a sok millió ott áthaladt között egyet sem ért az a szerencse, hogy a fejére essen az a bálnaborda! 🙂

Ép bőrrel, de igaz ember mivoltunkat nem bizonyítva tértünk át a Piazza dei Signorira, vagyis az „Urak terére”, melynek közepén a Firenzéből történő száműzetését részben ebben a városban töltő Dante Alighieri szobra áll. Ezen a téren vannak Verona régóta legfontosabb épületei, itt hozták és hozzák ma is a legfontosabb városi döntéseket. 

A XV. századi Loggia del Consiglio gyönyörű reneszánsz épület, mellette áll a Palazzo degli Scaligeri, ami egy sokadik palotája Veronában a családnak. A tér másik oldalán álló Palazzo dei Lamberti városházi feladatokat lát el, 84 méter magas tornyába általában fel is lehet menni, onnan nagyon messzire el is lehetne látni, de most sajnos tatarozták az épületet, és időnk se nagyon lett volna erre a programra. Én egyszer jártam ott, nehéz volt betelni a látvánnyal!

Ám mindjárt ezen épület után egy egészen különleges látványban volt részünk, mégpedig a híres Scaligeri temetőben, ami a Santa Maria Attica templom udvarán van. Igaz, csak az utcáról nézhettük a különleges síremlékeket, de így is igazán érdekes volt. Ezek a Scaligerik nagyon adtak a külsőségekre, ezért haláluk után is fontos volt nekik, hogy a népek csodálják őket legalább a síremlékeik által. 

És csodáltuk is, miközben különböző gondolatok forogtak a fejünkben, amik nem feltétlenül pozitívak. Ám ha nem is hiszem, hogy sokan gondolnának rájuk jó szívvel, de tény, hogy az eltelt évszázadok alatt nem jutottak a feledés homályába!

Innen kisétáltunk az Adige folyó partjára, ahol a túloldalon látható dombocska aljában van a régi római színház, amit sajnos éppen tataroztak. Csak a zöld takaróleplet láttuk, na meg a dombocska egyéb, igazán szép épületeit. Kicsit fel kellett volna mennünk a Ponte Nuova hídra, hogy jobban lássuk a város ókori hídját, a Ponte Pietrát, melyet még a rómaiak építettek. 

Márvány borítását részben elfogyasztotta már az idő, és maga a folyó. Ma már csak gyalogosan lehet rajta közlekedni. Az Adige Olaszország második legnagyobb folyója, ott jártunkkor igen alacsonyan folydogált a medrében, ám nincsen ez mindig így! 

Az egyik képemen majd, ha nem is jól, de látható egy épület falán a sárga táblácska, amely a víz eddigi legmagasabb állását mutatja 1888-ból. Nem a víz magasságának száma a fontos, hanem maga a jel a falon, hogy odáig ért! Szörnyű katasztrófa lehetett.

Mindezek után elindultunk vezetett sétánk utolsó állomása, Júlia háza felé. Vagyis állítólagos háza, de ez mellékes, kellett a kultuszhoz, és hátha igaz. A történetet mindenki ismeri a világon, és talán így, hogy láttuk a várost, hallottunk sok történelmi tényt, jobban bele tudjuk képzelni magunkat az ott élő középkori emberek állandóan viaskodó életébe. 

Persze ez nem csak Veronára volt érvényes, és nem csak a múltra, hanem sajnos a jelenre is. A ház belső udvarára néz egy szép erkély, talán tényleg Júlia erkélye. A szép kis kertben pedig áll egy bronz szobor, melynek simogatása állítólag szerencsét hoz a szerelemben. Azt hiszem ebben mi már nem nagyon voltunk érdekeltek, így aztán nem tülekedtünk a lehetőségért, de láttuk azt is. Ezután szabadon lettünk engedve egy órácskára, ki-ki ment, amerre gondolta.

Ez már egy „személyes ügy”, de remélem nem bánja senki, hogy írok erről is. Verona templomai híresek, nemesek, és immár harmadik alkalommal ott járva végre sikerült egyet megnéznem belülről is. 

Szerencsére útba esett, mert sok idő nem volt keresgélni. Ez a gótikus templom a San Fermo Maggiore volt a Ponte Nuova lábánál. Fantasztikusan szép, ókori (XI. század) és középkori (XIII. század) szintjei bámulatosak, de a képek majd önmagukért mesélnek.

Nagyjából ezzel véget is ért veronai látogatásunk, a folyó árnyas túlpartján végigsétálva hamar a gyülekezési helyre értem. Bízom benne, hogy nem vagyok egyedül a lelkesedésemmel, nagyon szeretem ezt a várost!

Sajnos nem csak veronai látogatásunk ért véget, hanem utazásunk aktív része is, hiszen már csak a hazaút volt hátra. Remélem mindenki legalább olyan jól érezte magát, mint én, és, ha nem is együtt, de lesznek még kirándulásaink az általában igencsak napfényes Itáliában! 

Szerző: Kisné Heyek Andrea

Garda tavi kalandozások 3.

Garda tavi kalandozások (2018. 07. 20-23) 3. nap

Hajózás a Garda tavon

A legtöbben talán erre a napra vártunk legjobban, és talán e miatt a nap miatt indultunk útnak. Körbehajózni a Garda tavat a lehető legnagyszerűbb dolognak tűnik nyár derekán! Én hajóztam már Limone és Malcesine között, az is érdekes volt, de ez a hajókázás most álomszerű lehetőségnek tűnt. Esőben azonban, ami várható volt, inkább rémálom lehetett volna, még akkor is, ha fedél lett volna a fejünk felett!

 Pedig bizony ezen a soha vissza nem térő alkalomnak tűnő napon esővel riogattak minket az időjárás jelentők! Elmesélek egy kedves sztorit a régi időkből. Én, mint nagy Olaszország rajongó, tagja vagyok az Indexen egy Olaszországos fórumnak. Egyik társunk néhány éve 7 napot töltött Veronában, és egyik estére vett jegyet az Arénában „rendszeresen” bemutatásra kerülő Aida előadásra. 

Utazás előtt alaposan áttanulmányozta az időjárási előrejelzéseket, főleg persze az olasz Il meteo prognózisát. Gyönyörű időt ígértek az egész hétre, egyedül az Aidás estéjére zivatart. És pontosan így lett, az előrejelzés bejött, félbe kellett szakítani az előadást! 

Azóta mindannyian az Il meteo előrejelzéseire esküdtünk…, de szerencsénkre (!) ez a hit darabokra tört bennem most ezen a csodálatos napon! J Igaz, amikor indultunk, cseppet sem tűnt rózsásnak a helyzet, de ahogyan közeledtünk a tóhoz, egyre inkább ébredezhetett bennünk a remény! Malcesinébe érkezve már sütött a nap, és körbenézve egyáltalán nem látszott ijesztőnek a helyzet. 

A hajó emeleti részén foglaltunk helyet, és igen, volt tető a fejünk felett, de akkor már úgy tűnt, nem az eső, hanem a tűző nap miatt lesz rá szükségünk! Száz szónak is egy a vége, remek időnk volt egész nap, jobbat kívánni sem lehetett volna!

Malcesinéből indult a hajónk Limone felé, ahol sajnos nem szállhattunk ki, de legalább megtekinthettük a városka gyönyörű látképét. Van ott a parton egy sétány, ami mellett végig leander fasor van, nekem már volt alkalmam teljes virágzásban látni, de ez most sajnos nem sikerült. 

Mivel én már jártam erre, megkérdeztek a szervezők, hogy jó lesz-e ez a július végén lehetséges időpont. Ekkorra volt most a lehetőség, én is azt reméltem, hogy nem lesz gond a virágzással. Sajnos tévedtünk, elnézést kérünk, de azért reméljük, hogy így is szép emlékekkel tértetek haza.

Ki ugyan nem szállhattunk Limone kikötőjében, de a nap sütött, és a tó melletti hegyoldal meg annak kisebb, nagyobb települései izgalmasak és csodaszépek voltak. Limonéban és később még több településnél látszottak a citromtermelő korszak egykori oszlopai. 

Mint korábban már említettem, a tó mélysége miatt soha nem fagy be a víz, és annak párájában mediterrán növényzet alakult ki a tó körül. A lehetőséget kihasználva az itt élők citromtermeléssel alapozták meg a gazdagságukat. 

Ám valamikor valamilyen pusztító járvány vetett véget a citromfáknak ezen a különleges vidéken, és az akkor ott élők már nem kezdték újra a betelepítést. Talán már nem érte meg nekik, mert időközben a citromtermelést átvették a déli vidékek, és már nem számított luxuscikknek.

Láthattuk azt is, hogy a tó Limone feletti szakaszán, Riva del Garda előtt, szörfösök tucatjai tették próbára tudásukat. Erre a sportra az a rész a legalkalmasabb a magas hegyek közötti állandó szél miatt. A víz szikrázott a napfényben, mi meg persze élveztük a tető alatt, hogy nem süt a fejünkre az a csodát jelentő nap. Igazán ennél kellemesebb hajókázós időt elképzelni se nagyon lehetett volna!

Utunk során érintettük az Isola Borghese, vagy más néven Isola di Garda szigetet. Története a Római Birodalom koráig vezethető vissza, és igen sokféle funkciót töltött be az évszázadok során. Először kolostort építettek rajta, 1220 körül talán Assisi Szent Ferenc is ellátogatott ide, de nincs rá bizonyíték. 

Később a Velencei köztársaság szerezte meg magának, majd állítólag Napóleon is igényt tartott rá. 1860-ban az új olasz állam az osztrákok megfigyelése céljából sajátította ki. 1870-ben került magánkézbe, a parkot 1880-ban kezdték kialakítani, a neogótikus palota építése 1880-ban kezdődött.

 Jelenlegi tulajdonosa Lady Charlotte Lavazza, 7 gyermekével és azok családjaival élnek itt. A sziget 2002 óta vezetett túrákon látogatható, sajnos a mi programunkban ez a lehetőség nem volt benne.

Lassan, de biztosan közeledtünk Sirmione felé, a tó ezen a szakaszon már kiszélesedett, a partszakasz egészen más lett, ha nem is olyan különleges, mint korábban, de itt, ezen a sík vidéken is szép volt. Komolyabb strandolós partszakaszok is látszódtak. Desenzano ennek a környéknek a legnevezetesebb városa, ahol hatalmas élménypark is vár a gyermekes családokra.

SIRMIONE

Ezen az utazáson az én legjobban várt célom Sirmione volt, ahol még sosem jártam, és ahova mindig nagyon szerettem volna eljutni. Izgatottan vártam hát a kikötést, hogy bejárjam a kis város zegzugos utcáit. 

Ami szomorúvá tett kicsit minket, az már a hajóról látható legalább 7-800 méteres leander fasor, amin sajnos virág alig volt már látható. 

Ez bizony nem volt örömteli, de bele kellett törődnünk, hogy a képzeletünkre kell bízni, milyen is lehetett pár héttel korábban.

A XIII., XIV. században a Scaligeri dinasztia uralkodott ezen a környéken, és mint uralkodók nem is tudtak sok más értéket örökíteni az utókornak, mint a zsarnokságuk jelképeit, a palotáikat. Mi abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy ezen az utazáson mindegyik várukat láthattuk, így akár Scaligeri túrának is nevezhettük volna utunkat! 

Itt Sirmionéban, majd Malcesinében láthattuk, és Veronában is találkozhattunk volna bevehetetlen monstrumaikkal. Nagyjából két évszázadig uralkodtak és zsarnokoskodtak a Scaligeri család tagjai ezen a környéken. Még a temetkezési szokásaik sem voltak átlagosak, amit másnap láttunk Veronában, de erről természetesen majd akkor írok, amikor Veronáról.

 

Kicsit elkalandoztam, visszatérek hát Sirmionéba. A vár körbejárása előtt közelről is konstatáltam a patron lévő leanderek elszomorító állapotát, majd utána a vízben álló várat jártam körbe. 

Szívem szerint felmentem volna a magasba, de az idő elég kevésnek tűnt erre az élményre. Most már nagyon sajnálom, hogy nem tettem meg, minden valószínűség szerint soha vissza nem térő lehetőség volt, hogy a magasból lássam a várost és a környéket. T

alán valaki felment közülünk, és megmutatja majd a képeit. Maradtam hát a földszinten, és bejártam a városka utcáinak többségét. 

Szép volt minden, bár, ha nagyon őszinte akarok lenni, ezek a Garda tavi városkák meglehetősen hasonlóak! Nem hiszem, hogy nagyon különbséget tudnának tenni közöttük képeken azok, akik akkor jártak arrafelé először! 

Szerintem én sem, legfeljebb a várak miatt, azok nem nagyon hasonlítanak egymásra. Az utcácskák mindenhol girbegurbák és gyakorta meredekek, a járdák faltól falig érnek és kövekből kirakottak, a házacskák színesek, olykor művészien díszesek…, minden színes, minden tiszta, minden gyönyörű!  Mindenesetre szépek, kellemesek, barátságosak, kedvesek, a tó és környéke a természet és az ember egyik csodálatosan komponált ékessége.

Messze volt még a nap vége, hajónk immár a tó másik partja mentén folytatta útját. Igazán jól szórakoztunk, amikor néhány fiatalember, kihasználva a hajó okozta hullámokat, komoly bemutatót tartott jet-skis tudományából! Az időjárás továbbra is csodálatos volt, és egész estig az is maradt.

 

BARDOLINO

Itt is megállt a hajó, ami engem váratlanul ért, de természetesen nem bántam. Ahogy kiszálltunk a hajóból, jött egy kisvonatféleség, ami körbejárta az amúgy igen kicsiny városkát. Én is fel szerettem volna rá ülni, de lemaradtam, gondoltam, majd a következő fordulónál. 

Végül ez nem történt meg, mert a városka utcáin sétálva összetalálkoztam Veráékkal, és beültünk egy pizzázóba. Kicsit izgultunk, mert nem sok időnk volt, de csak megjött az a finomság, amit a kelleténél azért gyorsabban kellett elfogyasztanunk, de megérte! Ja, hogy milyen is volt a városka? Arról sajnos így nem sokat tudtam meg, de, ha kisebb is, ám hasonló, mint a többi. 🙂 Két szóval: nagyon szép!

MALCESINE

Újra a hajón, és már nem volt messze a szívemnek oly kedves és már oly ismerős városka.

Malcesine már nem teljesen sík területen fekszik és mögötte komoly hegyek sorakoznak. Köztük is a legmagasabb a Monte Baldo, melyre felvonóval lehet feljutni. Elég kevés volt az idő, de aki akarta, felmehetett, bizonyára nagy élményben volt része. Néhány éve én is voltam fenn, akkor csodaszép virágok tarkították június végén az egész hegytetőt. 

A hajónk nem Malcesine igazi kikötőjéből indult reggel sem, és most sem ott állt meg, de a leanderek, ha nem is jelentősek, de errefelé igen szépek voltak. Többeknek szóltam, hogy az igazi kikötőt feltétlenül keressék meg, mert ott aztán igazán nagy leander fákat lehet látni, hasonlókkal máshol talán nem is találkoztam sehol útjaink során. 

Sajnos nem voltak már teljes virágzásban, de azért még azok is élvezhetőek, szépek voltak! Azután igazából csak szaladgáltam a városban, kerestem az emlékeket. És persze a leandereket…, remélem társaim többsége lejutott a vár mellett a parthoz, ahol egyre nagyobbak az általam már sok éve figyelemmel követett leander bokrok, és a lehető legszebben virágoztak most is. 

Elmondható, hogy itt voltak a legjobb állapotban a leanderek, de sajnos nem volt nagyon sok belőlük itt a belvárosban. A lakóövezetben nincs kert leander és olajfa nélkül…, de erre nem volt időnk.

Malcesinében is van Scaligeri vár, valamikor jártunk benne, érdekes volt, de inkább csak maga az épület, berendezés talán egyáltalán nem volt. Az igazi élmény persze tornyából a kilátás volt. Sirmionéban és itt is azt állítják, hogy az ő váruk foglya volt rövid ideig Goethe, akit német kémnek néztek. 

Akkor még nem sejtették, hogy egyszer az ő nevével fogják reklámozni ezeket a várakat, városokat! J Malcesine nem könnyű terep, az utcák meglehetősen lejtősek, és megfigyeltem, hogy a szépen rakott kövek közül az eső nagyon kimosta már az anyagot, vékony talpú cipőmben nem volt kellemes rajta a járás. De szép volt, kedves volt, ahogyan emlékeztem rá.

Remélem mások is így érezték, és talán visszamennek még oda is, és mindenhova, amerre jártunk, mert igazán tényleg nagyon kevés volt az időnk mindenhol. Állítólag ilyenek a társasutazások…, most én is megtapasztaltam, de azért egy percig se bánom, hogy részt vettem benne! Sajnos kevés volt az időnk Malcesinében is, szűk két óra, de remélem mindenkinek örömteli volt.

Harmadik napunk is a végére ért, de mindennél nagyobb ajándék volt a szép idő. A Verona felé vezető úton pihenés közben élvezettel figyeltem a felhők mozgalmas bemutatóját, szebbnél szebb színeit, alakzatait. 

Azt remélem, hogy mindenki boldog és elégedett volt ezzel a csodálatos nappal, és mesélni fog róla a gyermekeinek, unokáinak, akik így már tudni fogják, hogy valamikor érdemes lesz ide elutazniuk! 🙂

Folytatás a 4. nappal egy újabb bejegyzésben.

 

Garda tavi kalandozások 2.

Garda tavi kalandozások (2018. 07. 20-23) Második nap

Parco Giardino Sigurta

A pihentető éjszaka és a minden igényt maximálisan kielégítő szállodai reggelink elfogyasztása után a felhőket látva és az előrejelzéseket hallva, nem túl optimistán indultunk útnak. Egy hatalmas parkba készültünk, ahol esőben sétálni nem lehet igazán élvezetes, és fedezék ott szóba se jöhetett volna. 

Ahogy haladtunk a cél felé szerencsénkre egyre fogytak a felhők, s mire odaértünk, már hétágra sütött a nap! Igaz, a képeimet nézegetve azért egyáltalán nem volt az „hétág”, voltak felhők az égen, de nem vészesek! A kert látványa többnyire olyan csodálatos volt, hogy eszünkbe sem jutott az égre nézni! Igazából abban a kicsit borongós időben sokkal kellemesebb is volt a nagy séta, mint lett volna verőfényben! 

Bevallom, hogy még a helyszínen a kísérőnkre várva sem sejtettem, hogy milyen nagy élmény vár rám azon a napon! Talán nekünk szerencsénk is volt, hogy gyalogosan járhattuk be a kertet, talán ez másoknak nem is lehetséges, de nekünk volt kísérőnk. 

Úgy láttam, hogy többnyire kis elektromos autók vagy kis vonatfélék vitték körbe a látogatókat. Ez nem csodálkozni való, a kert valóban hatalmas, de sétálva lehetett igazán élvezetes!

Elég nehéz, sőt, lehetetlen lenne csak nagyjából is elmondanom azt a rengeteg információt, amit attól a kedves úrtól kaptunk, aki végigvezetett minket a hatalmas kerten. Elmesélte az egész történetét, hogy miért és hogyan lett a korábban főúri kert mindenki számára látogathatóvá. 

Őszintén bevallom, a növények látványa mellett nem nagyon tudtam figyelni rá, vagy ha figyeltem is, az új látványok hamar kizökkentettek. Volt fülhallgatónk, így jól hallottuk, ahogy az idegenvezetőnk fordította az úr mondanivalóját, ezzel nem volt gond, legfeljebb a figyelemmel. A helyszínen ki is tudtam szűrni a mondanivaló lényegét, de igazán mégis a látvány volt a fontos ebben a történetben. 

Utastársaimmal együtt rengeteg szépséges fotót készítettünk, melyek megtekintésével átélhetjük ismét a látottakat, és valami keveset átadhatunk nektek is belőle. A kastély és a kert történetét az interneten el lehet olvasni, érdemes utána keresni. Maga a kastély nem látogatható, nem tudom, hogy most kinek a tulajdona, talán az államé

SALO

A park meglátogatásával nem ért véget még a második napunk, Saló, a Garda-tó egyik városkája felé indult velünk a busz. Itt még én sem voltam, így igazán örültem a lehetőségnek. Utólag elárulhatom, nekem, a korábbi tapasztalataim alapján nem igazán okozott nagy élményt ez a találkozás, legfeljebb egy pipát a térképemen.

A tó egyik mélyen ülő kis öblében fekszik Saló városka, így sajnos nem lehetett érzékelni onnan a tó méreteit, szépségeit. Megérkezésünkkor nem éreztem igazán semmi más benne, mint hogy egy elegáns üdülőhely, de azért a mellékutcákban meg lehetett találni azt az igazi olaszos hangulatot, amit sokan irigyelnek tőlük. Sajnos, amiért mi elsősorban mentünk, a növényzet, az is elég gyenge volt. 

Én nem adtam fel a keresést, gondoltam, hogy a mediterrán éghajlatú Garda-tó partján nem lehet, hogy ne lenne legalább néhány leander fácska! Igen, bármily érdekes, ott, ahol nem messze síparadicsomok vannak a hatalmas hegyekben, ott a tó mélységének köszönhetően a tó soha nem fagy be, és mediterrán az éghajlat! 

Ennyi csak a titka annak, hogy miért képesek életben maradni itt a mediterrán növények. Természetesen szerettem volna megtalálni itt is azokat a mediterrán növényeket, és amikor már nem is nagyon reménykedtem, akkor rájuk találtam a városka legtávolabbi részén. 

Remélem a társaim is elmentek odáig, ahol, ha nem is nagy és nem is dúsan virágzó, de mégiscsak leander fasorocskákban leander fácskákat is lehetett végre látni!

Bár nem vagyok hívő, de a szépség és valamilyen belülről fakadó érdeklődés miatt, ha lehetséges, sosem hagyom ki a templomokat. Sok megrendítő érzésben lehet részünk általuk. Kicsit várnom kellett a nyitásra, közben elfogyasztottam Olaszország ugyancsak nagy érdeklődésnek örvendő fagylaltjából egy jó nagy adagot. A templom nagyon szép volt, érdemes volt várni rá.

Visszafelé sétálva megálltam a parton, és, bár csak a sirályt akartam lefényképezni, de átnézve a túloldalra, megláttam egy temetőt. Olaszország temetői annyira jellegzetesek a ciprusfákkal és a fehér márványos beépítéssel, hogy ezeket is, ha van lehetőségem, megtekintem. Most nem lett volna egyszerű, bár ott csak egy folyónak tűnt a tó, de azért mégiscsak elérhetetlen volt.

Lassan elérkezett a találkozás ideje, újra végigsétáltam a korzón, hogy visszajussak az elválás helyszínére. Nem mondhatnám, hogy kiemelkedő élményt okozott volna ennek a városkának a meglátogatása, de mindig is vágytam ide eljutni, így ez a vágyam is teljesült, és ez legalább elégedettséggel töltött el.

A buszhoz menve ismét elért minket az eső, de messze nem olyan nagy, mint volt a padovai, szerencsénkre, mert néhányan igazán nem voltunk rá felkészülve a fekete felhők ellenére. Főleg én, aki többször jártam az országban, de csak egy tavaszi nagy firenzei esőre emlékszem.

Azt gondolom, hogy mindenki nagyon izgatottan várta a következő napot, a nagy hajókázást a Garda-tavon. Igyekeztünk nem gondolni az időjárás lehetséges rosszindulatára!

Az élménybeszámoló hamarosan folytatódik egy újabb begyjegyzésben a 3. nappal!

Garda tavi kalandozások 1.

Egyesületünk alapításakor célul tűztük ki többek között, hogy az 5. évben ellátogatunk a Garda tóhoz, ami egy leanderesnek maga a csoda!!! A tervből valóság lett, 2018. 07. 20-23!!!
Erről az utazásról olvashattok egy 4 részes beszámolót sok-sok képpel –  Kisné Heyek Andrea tollából.

Elérkezett végre az a délután, amikor elkezdhettem becsomagolni a táskámat egy újabb olaszországi utazásra. Igen, szerencsés vagyok, többször jártam már abban a fantasztikus országban, de nyár derekán még sosem! Ez nem volt véletlen, hiszen a nyári hőség eléggé ijesztően közismert azon a tájon. De egy magasabb cél érdekében olykor áldozatokra is képes az ember!

A legnagyobb gondot azon a délutánon az jelentette számomra, hogy a lehető legkevésbé meleg ruhákat találjak magamnak. Bevallom, aggódtam, hogyan fogom bírni azt a hőséget, ami ott vár majd ránk július vége felé! Nem is vittem nagy táskát, hiszen az ujjatlan pólók és rövid nadrágok nem foglalnak nagy helyet. Pulóver…, na nehogy már pulóvert vigyek magammal nyáron Olaszországba! De ami biztos, az biztos, egy vastagabb, ám persze rövid ujjú pólót betettem a csomagba. Esőkabát? Meg sem fordult a fejemben!

Eljött aztán a reggel, ragyogó napsütésben, kellemes nyári reggelen indultunk a buszhoz. Igen, életem első társasutazása következett, de nem akármilyen társakkal! Olyan társakkal, akik hozzám hasonlóan megőrülnek a leanderekért! Az éppen 5 éves Leander Egyesület vezetői összehozták számunkra azt a lehetőséget, hogy olyan leandereket láthassunk, amik nem cserépben vannak, és nem az embereknek kell locsolni őket! Sokan örömmel éltünk ezzel a lehetőséggel!

A Vivaldi utazási iroda meghallgatta az elképzeléseket és az igényeket, majd elvállalta a szervezést. Első ilyen jellegű útjuk volt, de lehet, hogy felveszik a későbbiekben a programjukba, hiszen maguk is láthatták, hogy az a környék milyen csodaszép! Mindenki izgatott volt…, talán én a legkevésbé, hiszen volt már szerencsém látni olaszországi leandereket, de ebből a gyönyörködésből sosem lehet elég számomra, így örömmel jelentkeztem az útra!

Szépen haladtunk, időnként meg-megálltunk, verőfényben nem volt hiány Magyarország és Szlovénia területén. Olaszországba érve kedves utastársaim nagy része minden virágzó leander láttán örömujjongásban tört ki ! J Én azért, mint sokat látott vándor, mosolyogtam magamban…, mik ezek ahhoz képest, amiket majd látni fognak! Hát végül sajnos nem volt teljesen jogos ez a mosolygás.

.

Amikor az idegenvezető közölte, hogy sajnos Olaszország felett elég sok a felhő, így Padovában is, mely utazásunk első komolyabb megállója volt, nem nagyon akartam hinni a fülemnek! Tévedtem, mert bizony egyre sötétebb lett az ég, egyre gyanúsabb felhőket lehetett látni Padova felett. Az optimizmusom nem hagyott cserben…, de azért elfogadtam azt az esőkabátot, amit egy kedves utastársunk felajánlott! Ám egy pillanatig sem akartam elhinni, hogy szükségem is lehet rá!

Én jártam már Padovában, pont ott parkoltunk akkor is, ahol most. Van ott egy hatalmas ovális alakú park, ami arról nevezetes, hogy a város nagyon híres egyetemén tanult egykori diákok szobraival van díszítve. Prato della Valle a neve. Bizonyára sok magyar turista próbálta megtalálni ott az egyetlen magyarnak, Báthory Miklósnak a szobrát (utána lehet keresni a neten, megtaláltam!), de azt hiszem, ehhez nagyon sok idő kellene, és abból Olaszországban sosincs felesleges! 

Most meg különösen kevés volt az időnk, így indultunk is tovább Itália egyik legszebb és legnevezetesebb templomához, a San Antonióhoz. Szent Antal tisztelete és szeretete a kereszténység egyik alapköve. Már a templom elhelyezkedése és a külső is megkapó, de amit odabenn láthatunk, azt nem lehet itt leírni! Akit érdekel részletesebben, annak legalább így utólag érdemes utána keresni, miket írnak Szent Antalról és erről a templomról. 

Én már jártam ott, akkor alaposan körülnéztem, de természetesen most is betértem. Ám nem voltam még a városközpontban, így amikor összeállt egy csapat, hogy az idegenvezetővel elmenjen odáig, én is beálltam abba a sorba. A felhők persze elég vészjóslóak voltak, de oda se neki, az egész csak egy rossz vicc lehet …, gondoltam! De tévedtem, az út kétharmadánál leszakadt az ég! 

Akkor szerencsénkre árkád alatt voltunk! Itália városainak egyik nagyon hasznos épület eleme az árkád, ami nyáron a napfénytől, télen az esőtől védi a városlakókat. Hát vártunk, vártunk és vártunk, míg végre kicsit csendesedett, majd rövid időre el is állt. Ám ez nem tartott sokáig!

 Száz szónak is egy a vége, úgy zúdult ránk az égi áldás, hogy annál jobban nem is lehetett volna! De nekem, nagy szerencsémre, volt esőkabátom! J A belváros látványában ez alkalommal sem gyönyörködhettem, de vigaszként jutott nekem az ablakon át egy szép szivárvány Padova felett.

 

 

Párával telt autóbuszunk kb. egy óra múlva érkezett meg veronai szállodánkhoz, ahol hamar megkaptuk a kulcsainkat, rendbe szedtük magunkat.

Fáradtan, az eső miatt kicsit csalódottan, de jóízűen elfogyasztottuk az igazán remekül összeállított olaszos vacsoránkat, ami a magyar ízlésnek is kiválóan megfelelt.

Valószínűleg egy gondolat járt legtöbbünk fejében: vajon milyen idő lesz másnap, amikor egy hatalmas parkba készültünk, ahol, ha akarnánk, akkor se találnánk fedelet a fejünk fölé!?

Ezt a kérdést illetően az idegenvezetőnk nem igazán biztató szavakkal búcsúzott tőlünk.

 

Utazásunk 2. napja a „Garda tavi kalandozások 2.” bejegyzésben folytatódik.

Heyek Andrea: Olaszország mediterrán növényzete 2.

Garda-tó / Malcesine

Az Olaszországban általam látott leanderek bemutatásából eddig megmutattam nektek azt a hamisítatlan mediterrán kertet, amit mi is megismerhettünk közelről, hisz ott laktunk egy malcesinei kis szállodában. Most megpróbálom megmutatni nektek a tó melletti városkák szépségeit, elég hosszú lesz 🙂

Mielőtt azonban egyenként venném a városokat, megmutatom ezt az érdekes képet, amit a malcesinei természetrajzi múzeumban készítettem. Ez maga a Garda tó, persze üvegből. Igaz, a makett nem arányos, hisz a tó hossza 35000 méter, míg a mélysége „csupán” 346 méter, de mégis izgalmas. A képen felénk eső része az északi rész, ahol Malcesine is van, vagyis azon a részen a legmélyebb a tó, átlagban úgy 300 méter körüli.

Általában elég nagy a szél, ezért aztán a szörfösök igen kedvelt helye. Hamar mélyül, de persze úszni remekül lehet benne, igaz, csak a parthoz közel, bóják határolják a lehetőséget a balesetek elkerülése végett. Ha valaki kedvet kapna írásom alapján, valami jó vastag talpú szandált mindenképpen vigyen magával, mert a föveny nagyon köves, de cserébe kristálytiszta édesvízben úszkálhat, aki mer!

Malcesine nem csak a főhadiszállásunk volt a Garda-tó mellett, de kedvenc városkám is egyben, így természetesen vele kezdem a leírást. Mint minden régi városnak, ennek is van egy ősi városmagja, és ott van egy nagyon érdekes vár, ami körül van természetesen maga a város. Úgy gondolom illendő innen kezdeni a sétánkat. A vár maga olyan, mint a várak általában, de a mi szempontunkból fontos az a buja mediterrán növényzet, ami körbe veszi.

A kilátás a várból, bármerre néztünk, gyönyörű. Mi az első képen lévő partszakaszon strandoltunk.

A várat elhagyva a gyönyörű kis utcák, terek, virággal vagy virág nélkül, de elbűvölőek. Nincs olyan kert, ahol ne lenne néhány olajfa, ami feltehetően legalább a család évi szükségleteit fedezi.

Engem az olajfák mellett a jázminok varázsoltak el leginkább, imádom az illatukat, ami a tavaszi, kora nyári időszakban Olaszországban mindenhová elkísér!

Egyik nagy bánatom, hogy a kikötő hatalmas leander fái még nem virágoztak úgy igazán, védettebb helyeken már teljes volt a virágpompa.

De ki ne nevessetek, nekem ez a leander adta a legnagyobb élményt, valami hihetetlen élniakarásról tanúskodik számomra, ahogyan ez a leanderami valahogy kibújt az erkélyről, és vidáman éldegél…, persze nem tudom, mi van benn az erkélyen, de ettől függetlenül fantasztikusnak tartom.

Ha szabadon nőhetne, tán ilyen lenne!

A két kép ugyanarról készült, csak más szögből, a vár allati területet díszítette ez a sok leander fácska.

Bevallom, nem én voltam az, aki elsőnek felfigyelt erre a csodára, hanem a férjem. Minden nap elmentünk mellette, lévén a szállásunk melletti kertben, de eleinte én csak „egy” rózsaszínt láttam benne a sok közül. Az utolsó nap vettem észre, milyen elképesztően gyönyörű, és itthon tudtam meg Hámori Marianntól, hogy a neve Dottore Attilio Ragioneri. Bár hoztam hajtást, de nem maradt meg, így aztán rendeltünk a Filippini kertészettől. Sokszor leírtam már, hogy én mindenképpen a leanderek királyának tartom ezt a fajtát, és ha csak egyetlen leanderem lehetne, nem haboznék.

Ez az alsó kép egy korábbi alkalommal, szeptemberben készült, a nyár végén már nem a leandereké a főszerep, hanem a bougeinvilleáké, amik teljes díszben várják az ősszel utazókat.

Hamarosan folytatom 🙂

Heyek Andrea: Olaszország

Tíz esztendeje ilyenkor lázasan készülődtünk első olaszországi utazásunkra, amit aztán minden esztendőben követett egy újabb utazás. Azt gondolom, nincs a Földön még egy olyan ország, mely az érdekességek és szépségek olyan széles választékát adná, mint Olaszország. A vad hegyektől a szelíd lankákig, a hűsítő tavaktól, zúgó folyóktól a legváltozatosabb tengerpartokig, a hegyek csúcsán trónoló ókori eredetű apró városkáktól az ugyancsak ókori múltra visszatekintő világvárosokig mindent megtalálhatunk ott. Emberi gyarlóságokról, de leginkább alkotó csodákról szóló történelme, fantasztikus művészek alkotásait felvonultató képzőművészete nem hagyhatja hidegen a ma élő embereket. És mindezeken túl az alpesi sziklakertektől a leanderekkel szegélyezett autópályákon vagy ciprusokkal szegélyezett kacskaringós utakon átsuhanhatunk Toszkána gyönyörű lankái között a legszebb homokos vagy sziklás tengerpartokig. Mindez olyan, mint egy kábítószer, újra, és újra részesülni szeretnénk az ország szépségeiből, csodáiból, így aztán újra, és újra útra kelünk. Persze, gondolják sokan, hogy nem olcsó mulatság ez! Hát nem, olcsónak valóban nem olcsó, de olyan szinten, ahogy mi tesszük, nem elérhetetlen átlagembereknek, akik szinte minden egyéb szórakozásról lemondanak ezen cél érdekében. Inkább a befektetett fizikai erő lehetne véges, de nem az, hisz olyan erő hajtja az embert arra, hogy többet és még többet lásson, ami csak belülről, a kíváncsiságból és a szeretetből fakadhat!

Én itt ebben a leírásban természetesen a fent említettek csodákból csak a mediterrán természeti csodákból szeretnék ízelítőt mutatni, több részben, földrajzi elosztásban. Bár lehet, hogy furcsán hangzik tőlem, de általában nem elsősorban a növényzet vezérelt minket az utazásokra, ezért kifejezetten kerültük a forró nyári hónapokat, amikor a mediterrán virágzás kiteljesedik. Kivételt csupán egyszer tettünk, a Garda-tóhoz. Ennek oka az volt, hogy az utazást megelőző év őszén elhaladtunk a tó mellett, és láttuk hervadó nyomait annak a sok szépségnek, amiket mi is annyira szeretünk. De mielőtt erről az utazásról írnék, kell, hogy írjak pár sort arról, hogyan lehetséges, hogy a Dolomitok hatalmas hegyei között ilyen elképesztő mediterrán növényzet alakult ki.

A Garda-tó 1. rész
A jégkorszak idejében egy gleccser valósággal kettészelte a Monte Baldo hegyet, és egy 52 kilométer hosszú, átlagosan 130 méter mély, vízcsepp formájú medret vájt magának. Ez a vízmélység lehetetlenné teszi, hogy a tó vize befagyjon, és a folyamatosan felszálló pára azt is lehetetlenné teszi, hogy a partján lévő növények fagykárt szenvedjenek. Így aztán ez a vidék a mediterrán növényzet egyik legszebb színtere Olaszországban. A tó formája olyan, mint egy nagy vízcsepp, a felső szakasza keskeny, és magas, kopár hegyekkel körülvett, a kiszélesedő része nem olyan látványos, csupán egy nagy tó, de a partján lévő városok növényzete hasonlóan lenyűgöző, mint az északi részen.

De nem a Garda-tó az egyetlen ilyen csoda a környéken, ezért az „öt tó” vidékeként is szokták emlegetni ezt a páratlan vidéket. Tán a többi tó szebb is egy kicsit, mint a Garda, lombosabbak, barátságosabbak hegyei, de, mint korábban írtam, az utunkba kerülő Garda-tó őszi látványa után úgy gondoltuk, hogy azt kell látnunk nyári, pompázatos állapotában is.

De most itt, elsőként, ebben a bevezető részben mutatnék nektek képeket egy igazi, hamisítatlan mediterrán kertről, annak a kis villának a kertjéről, ahol akkor megszálltunk az egyik legszebb Garda-tavi városkában, Malcesinében. Ha sehova máshova nem mentünk volna a tó mellett, csak ebben a városban maradunk, már akkor is remekül érezhettük volna magunkat. De mindez persze előszobája volt csak annak a sok gyönyörűségnek, amik látványában részünk lehetett a tó mellett eltöltött napokban.

Hotel Villa Nadia

A szállásunk a tó körül fellelhető szállások egyik legolcsóbbika volt, épp ezért meg is lepett a helyszínen nagyszerűsége. Sokat gondolkoztam, miért is lehetett olyan olcsó, míg aztán rájöttem, hogy tán azért, mert nem látszik onnan a tó, hisz egy nagyobb dombocska takarja. Ez valóban hiányosság, de bőségesen kárpótolt minket a családias hangulat, a gyönyörű kert.

Későn érkeztünk, nem tudtunk körülnézni, de reggel az erkélyről ebben a látványban volt részünk.

Mondhatnám nincs Olaszországban olyan kert, ahol ne lenne pár olajfa. Ezek a fák tulajdonképpen nem is olyan szépek, mégis van valami olyan csodálatos kisugárzásuk, üzenetük, hogy nem lehet nem szeretni őket. A „mi kertünk” is olajfákkal volt tele, kellemesen szegélyezték a reggeliző teraszt, de, lévén ez egy fogadó, hagytak tágasabb tereket a játszó gyerekeknek, a parkoló autóknak.

Ilyen környezetben reggelizni nem akármilyen élmény a magunk fajta kertrajongóknak, majd körbejártuk a kert többi részét…

Szebbnél szebb formájú, nevüket sem tudom növények keretezték az épület menti utat, van köztük olyan, ami nálunk is megél, mint a levendula, de nem ez a jellemző.

Ezek a további szépségek is csak részben mediterrán különlegességek, de milyen gyönyörű is lehet az a kis azalea bokor, amikor virágzik! Nálunk is megél ideig, óráig.

Ilyenkor felmerül az emberben a kérdés, hogyan lehet, hogy akinek így megélnek a kertben ezek a csodás növények, kibírja, hogy csak egy-egy tövet tart belőlük. Nagyjából sejtjük a választ, hiszen többnyire mi sem ültetünk több tucatnyi liliomot.

A leander szerte Olaszországban inkább határoló növénynek számít, nagyon gyakran sövényként ültetik, mert ha megfelelően dús, akkor kizárja a kíváncsi tekinteteket. Olyan náluk a státuszuk, mint nálunk mondjukaz orgonáé.

Két nagyobb leanderes élmény fűz ehhez a szálláshelyhez, az egyik az ebből a kertből szerzett Magaly hajtásból nőtt gyönyörű leanderem, a másik pedig, hogy a szomszéd kertben láttam meg ezt a csodálatos Dottore Attilio Ragionerit, minek nevéről akkor még fogalmam sem volt, de sikeresen érdeklődtem, és hamarosan boldog tulajdonosa is lettem egy tőnek (persze szereztem a helyszínen hajtást, de sajnos nem maradt meg).

Magaly
Dottore

Látogatás a Gyenes kertészetben, Kecskeméten – 2014. 08. 09.

A Leanderegyesület szervezésében a következő programunk a kecskeméti Gyenes Kertészet látogatása lesz 2014. augusztus 9-én, szombaton délután.

Mivel a kertészetet csak nekünk nyitják ki, lehetőség van Gyenes Úrral beszélgetni, konzultálni, műhelytitkokat ellesni, szájat tátani, és természetesen vásárolni is.

Egy igazán jó ajánlat erre a napra: az ezüstkolloid ára, csak most, csak nekünk: 1,5 l ára 500,- Ft (az igényeket kérjük, jelezzétek, mert ezt előre el kell készíteni).

Aki szeretne részt venni ezen az igazán kivételes programon és eljönnie velünk a kertészet meglátogatására, a leanderegyesulet@gmail.com címen jelentkezhet.

Minden résztvevőt levélben tájékoztatunk a továbbiakról.

A látogatás ingyenes.

Találkozzunk Kecskeméten!

A látogatás nagyon jól sikerült, sokan eljöttek. Végigmentünk a kertészeten, ahol sok érdekességet láttunk.

Vásárolni is lehetett, azonkívül Gyenes Úr előadást is tartott a leanderek termesztésének műhelytitkaiból, az előadás végén pedig  kérdezni is lehetett. 

Néhány kép a látogatásról:

Heyek Andrea: Időutazás Leanderekkel

Pontos adatok természetesen nincsenek arról, hogy mióta léteznek leanderek, de azt tudjuk, hogy ezek a kivételes tulajdonságokkal bíró növények képesek megélni, minden gondoskodás nélkül, akár a sivatagban is. De vajon hogy lehetséges ez? Kérdezhetjük, honnan kapják az életben maradáshoz legfontosabbat, a vizet? Erre igen egyszerű a válasz annak, aki látott már föld nélküli gyökerekkel teli cserepeket, amik a szabadban métereket lenyúlva megtalálhatják a nekik szükséges nedvességet. Direkt ültetéssel tán esély sem lenne olyan helyen az életben maradásra, a locsolásuk megoldhatatlan, de olykor a spontán körülmények a jelek szerint kedvezhetnek. Elgondolkoztunk már egyszer is azon, miért mérgező a leanderek nedve? Tán nem éppen azért, hogy megvédjék magukat a mindig éhes állatoktól? Tán nem pont ez tette számukra lehetővé az életben maradást?

Nézzük csak ezt a képet, akár az ókorban is készülhetett volna, sehol semmi egyéb növény, csak leander, mégpedig dúsan virágzó leander! Nem csak hogy él, de virul, és nem bántja sem ember, sem állat! Ha jól megnézzük a képet, hátrébb sokkal nagyobb leander bokrok is láthatóak. Még arra sem alkalmasak, hogy tüzet rakjanak a fájával, hisz azzal is mérgezne. Vandálkodni sem érdemes velük, csak mérgezné a kezet, nincs víz, amivel lemoshatnák. Amikor az emberek letelepedtek és városokat hoztak létre a sivatagok szélén, első növényeik, feltehetően kéretlenül, de valószínűleg épp a leanderek voltak. Kezdetben tán haragudtak is rájuk, hisz semmi hasznuk nem volt, de idővel már elég haszonnak látszott csupán a szépségük, így a tehetősebbek kihasználták ezt az adottságukat. Az alábbi képek nem az ókorban készültek, hanem mostanában, Pompeiben, az egykor a Vezuv által elpusztított város mai romterületén. Nem tudom, hogy mi okból vannak ott ma ezek a leanderek, tán csak feltételezésből ültették oda őket, tán voltak bizonyítékok rá. hogy egykor leanderek éltek ott. Csupán a feltételezés is elég jogos lehet, nem nagyon lehettek az ókorban ott más ilyen díszítő értékkel bíró növények, hiszen még ma sincsenek igazi riválisaik.

Döbbenetes ugye, hogy azok a leanderek, amiket mi itt napi 24 órában óvunk minden valós és általunk elképzelt veszélytől, melegebb vidékeken úgy nőnek, akár nálunk az orgona! Ahogy az orgona, úgy a leander is szinte kiirthatatlan a számára ideális világban. Érdekes módon ott nem kényeskednek, nem kívánnak gondoskodást, csupán élvezik az életet és teszik a dolgukat, ami ugye sokunk elképzelésével ellentétben nem a gyönyörködtetés, hanem a szaporodás. A mi szerencsénk viszont az, hogy a szaporodáshoz virágozniuk kell, mégpedig a lehető legtöbbet. Ha megtörtént a virágzás, majd a beporzás, már csak a szél kell, ami szétszórja a kis ejtőernyő-szerű magokat. Valójában nagyon egyszerűnek tűnik a dolog, de persze csak ott maradnak életben, ahol, ha minimálisan is, de adottak számukra a megfelelő körülmények. Nagyon kicsiny hányaduk képes olyan körülmények között élete kelni, és életben is maradni. Szeretnek például kilométeres leander ösvények nőni kiszáradt folyómedrekben, elég lehetett egy nekik csapadék szempontjából megfelelő év, aztán már megkapaszkodtak, egyre lejjebb juttatták gyökereiket, és kész volt a csoda, a leander-folyó. Olyan ez a kép, mintha a középkorban készült volna, nem csak a minősége, hanem a témája miatt is. Valóban, Algériában, középkori körülmények között, nem nagyon törődnek a kiszáradt folyómeder leandereivel.

Köztünk, leander gyűjtők között, gyakran felmerül a kérdés, hogy vajon miért is lesz valaki megszállott gyűjtője egy-egy növénynek, jelen esetben a leandereknek. A legtöbben valószínűleg valamelyik mediterrán országban fertőződtünk meg ezzel a szenvedéllyel, és már nem elégszünk meg azzal, hogy egy-egy utazás alkalmával láthassunk buján virágzó leandereket. Ellent mondva a természet törvényeinek tartjuk őket kertjeinkben, dacolunk a nehézségekkel, fáradtságot nem kímélve cipeljük a nehéz cserepeket ősszel és tavasszal, hogy megfelelő körülményeket teremtsünk számukra télen is. De ez az írás most ne a mi leandereinkről szóljon, hanem azokról, amiket utazásaink során láthatunk.

A gyönyörködés mellett figyeljünk fel néhány érdekességre, ami a természetes élőhelyükön jellemzi a leandereket. A víz csupán látszólagos hiánya után ott vannak újabb veszélyforrásként a kártevők. Nálunk a teraszon kétségbe ejtő, ha nem szépek, nem tökéletesen egészségesek, nem teljesen kártevő mentesek a leandereink, de ott legyintve azt is mondhatják, hogy a virágoktól úgysem látszanak a levelek!

A mediterrán országokban szinte állandóan fúj a szél, így ez a probléma nem tűnik olyan nagynak szabadon álló növényeknél. De láttam én már tetves, atkás leandereket látszólag elhagyatottan, és nem tűnt úgy, hogy különösebben zavarná őket ez a kellemetlenség, virágoztak szüntelen, vagyis tették a dolgukat. Elhiszitek nekem, hogy ez a csodálatosan virágzó leander tele volt narancssárga tetvekkel? Ha nekem nem hiszitek, higgyetek a szemeteknek, látható a bokor alatti betonon a sötét, ragacsos mézharmat. De nézzétek a szárát, milyen fantasztikusan erős, milyen csodálatos, és biztosra vehetjük, hogy ott sosem locsolják! Ilyet látva azért kicsit megrendülhet magyar önbizalmunk, megéri valóban az a sok fáradozás, ha ott minden gondoskodás nélkül, csupa tetűvel is ilyen csodaszép lehet egy leander? De legyen ez feladás helyett inkább a kihívás gondolata, mutassuk meg, hogy a mienk is gyönyörű lesz!

És itt van a másik kedvencem, hát ennél nem sok szebbet látni! Valamikor valóban nem véletlenül nőhettek ezen az állomáson ezek a leanderek, de ma már tán állomás sem volt ott, a síneket benőtte a gyom, csak a parkocska maradt meg az utókornak. Hihetetlen szépség így távolról, sőt, közelről is.

Ezeknek a leandereknek nincsenek több éves leveleik, amiket látunk rajtuk, azok mind az az éviek lehetnek. Biztos, hogy soha senki nem törődik velük, és tessék, ilyen fantasztikusak! Bemerészkedtem közéjük, hogy lássam, mi van odabenn? Abból, amit láttam, a következtetés az kell legyen, hogy a metszés sem szükséges ilyen csodálatos virágzáshoz!

A kártevőknél is sokkal félelmetesebb ellenség a leander rák. Mi itt szinte azonnal megszabadulunk egy-egy rákos leandertől, a déli országokban nem nagyon törődnek ezzel a betegséggel. Persze egész más a saját kertünkben látni dudoros leveleket, torz virágzatokat, mint az utcán, de bizonyítható, hogy maguknak a növényeknek nem árt annyira ez a probléma, mint gondoljuk sokan. Persze félre ne értsen valaki, legyünk nagyon elővigyázatosak, ne hozzunk haza sehonnan beteg növényről ágakat, ne vegyünk sehol beteg növényt! De most nézzük ezeket a képeket. Az elsőt 2008 nyarán készítettem, messziről láttam a növény csodálatos színét, boldogan akartam róla hajtást metszeni, de megtorpantam, amikor megláttam a durván rákos tüneteket. A második képet 2013 tavaszán készítettem, sajnos sietség miatt, nem ugyanonnan készült a két kép, de elhihetitek, hogy ugyanaz a növény van rajtuk. Látszik a második képen, hogy nemrég lehetett metszve, meg hogy még csak nemrég kezdődött a virágzás, de nagyjából olyan, mint volt 5 éve, és így, messziről, továbbra is egészségesnek látszik.

Persze legfőbb tulajdonságaikat, szépségüket és viszonylagos igénytelenségüket azért nem hagyják kihasználatlanul az ott lakók, rengeteg leander sövény látható szerte az országban. Mi sajnos cserepekben képzelhetünk el hasonlót, de úgy is jól mutatnának!

Mint tudjuk, az autópályák elválasztó sávjait is előszeretettel ültetik be leanderekkel, pár évig biztos locsolják őket, de aztán már öngondoskodóak lesznek. Igényesebb helyeken is tudatosan díszítenek velük utcákat, tereket és persze magánkerteket is. Rengeteg szépen metszett leander fasorban gyönyörködhetünk ezekben a mediterrán országokban.

Sokszor tán csak a méretükből következtethetünk arra, hogy gondozott, vagy éppen magára hagyott gyönyörűséget látunk. A mediterrán körülmények között biztos, hogy egy abban az évben metszett leander nyár elején már virágzik. Capri utcáin áprilisban tövig metszett leandereket látni tán minden tavasszal, de nyár közepén már biztos ontják a virágokat. Nem is olyan nagy csoda ez, hisz nálunk is hasonló módon működik sok-sok növény, pl. a rózsa, és az is minél gyakrabban metsszük, annál bokrosabbak, annál több virágot hoznak. Kivételesen jó körülmények között nálunk is előfordul tavasszal metszett leander bokrok nyári virágzása.

Érdekes, hogy mi mekkora szenvedéllyel gyűjtjük a különböző fajtákat, ott meg milyen tökéletes, ha valakinek csak egy darab, szépen metszett leander bokra, fácskája van, ráadásul az utcán.

Könnyű nekik, ott az az egy bokor feltehetően egész nyáron ontja a virágokat, mi meg itthon igyekszünk magunknak a lehető legtöbb virágzást biztosítani, hát több növény kell. Vannak azért sokan köztünk is, akik a „kevesebb több” elvet vallják, biztos igazuk van, de a szenvedély arról ismerszik meg, hogy nehéz a vágyaknak határt szabni. Jobb, ha amíg valamiért nem muszáj, addig nem is próbálkozunk azzal a határral.

Sokszor elgondolkoztam azon, milyen lehetne valakinek a kertje Olaszországban, ha olyan megszállott leander gyűjtő lenne, mint mi vagyunk? Biztos akadnak olyanok, ha nem is nagy számban. De jó is lenne egyszer egy olyanban sétálni! Talán van valahol, talán meg kellene keresni!

 

Heyek Andrea