Élménybeszámolók

Garda tavi kalandozások 4.

Garda tavi kalandozások (2018. 07. 20-23) 4. nap

VERONA

Immáron háromszor jártam Veronában, és mindig nagyjából ugyanazt a kis szegletét volt szerencsém látni viszonylag rövid idő alatt, de mindháromszor más társaságban! Terveztem is magamban, hogy talán nem tartok a csapattal, hanem keresem a még ismeretlent…, de végül mégsem ezt az utat választottam. Meg kell, hogy mondjam, ezt egy percig sem bántam meg, mert hiába, mégiscsak ez az a része a városnak, amit újból és újból látni kell! Ráadásul olyan élményben még sosem volt részem, hogy a fülembe mondják, miket is látok egy városban, méghozzá egy nagyon szimpatikus, magyar, de jó ideje már magát olasznak is érző idegenvezető hölgytől. Azt gondolom, érte külön köszönet illeti a szervezőket! Szóval mi csak nézelődtünk és hallgattuk, hogy mit is láttunk, nem kellett könyvekben böngészni. A mondás, miszerint „a szó elszáll, az írás megmarad” erre a lehetőségre is alkalmazható, mert bizony így könnyű elveszni az információk tengerében…, de mindenképpen kényelmes és hasznos volt ez a megoldás.

Kár, hogy Verona nevének hallatán a legtöbb embernek azonnal a Rómeós történet ugrik be, de még mindig jobb, mintha semmi asszociációnk nem lenne. Olvashattuk és sokféle feldolgozásban láthattuk is állítólagos történetüket életünk során (én még Töröcsik Marival és Sztankay Istvánnal), így valamiként ismerősnek hisszük, érezzük a várost. Persze már nem a reneszánsz korban járunk, de az ilyen városokban az a lényeg, hogy ha vigyáztak rá, akkor szerencsénkre még ma is megtalálhatjuk azt a hangulatot, ami egykoron lehetett benne. Veronára ez különösen igaz, hiszen az ókortól a legújabb korig tehetjük meg benne időutazásunkat.

Természetesen az Ókornál kezdtünk, egy hosszú séta az egykori városfal melletti úton, majd az ókori Aréna előtt találkoztunk a már említett idegenvezető hölggyel. Az Arénába bemenni sajnos nem lehetett valami okból (időnk se lett volna), de kívülről sem elhanyagolható látvány. Igazán érdekes így számunkra később a Lamberti toronyból lehetett volna, de azt sajnos éppen tatarozták (én egyszer részesültem a látványban). Helyette az a sok információ is nagyon érdekes és izgalmas volt, amit elmesélt nekünk a már említett hölgy. Utána a belvárosi mese is itt, a Piazza Bra területén, a város római korszakáról bronzba öntött térképnél kezdődött, gyorsan felvázolva a város történelmét.

Sétánk a Via Mazzinin indult, ez Verona leghíresebb és legelegánsabb utcája. A szebbnél szebb épületek között bálterembe is illő padlózaton haladtunk a Piazza delle Erbe felé, miközben a hölgy mesélt, és mesélt! Hogy mit is? Hát arra sajnos már nem nagyon emlékszem, mert egy-egy résznél leragadtam, így a következő információ talán kimaradt. De például elmondta, hogy az utca kövezete különlegesen értékes mészkő, és ha alaposabban figyelünk, gyakran látni benne rákfélék elmeszesedett csontvázát. Mondanom se kell, attól kezdve mindenki ezeket kereste! J Én is. Tényleg volt bőven! De az épületek is gyönyörűek voltak, és minden tökéletesen tiszta. Mondjuk abban a viszonylag reggeli időszakban még ez természetes is volt, a turistahadak nagy többsége később indulhatott.

Elérkeztünk a Via Mazzinin a város szívébe, ami egyben a gyomra is, a Piazza delle Erbére, vagyis a piactérre. Ilyen gyönyörű épületekkel körbevett piactér még olaszországi viszonylatban is kevés van! Őszintén megmondom, szívesen látnám egyszer piac nélkül is a teret, de erre az egy napos turistáknak nem sok lehetőségük van. Talán csak késő estétől képzelhető el hajnalig, de a bódék nyilván éjszakára is maradnak. Szerencsére a szebbnél szebb épületek elég magasak, így aztán lehet őket szépen, sorban csodálni.

Amikor megérkeztünk a térre rögtön előre figyeltünk, és talán észre sem vettük a Via Mazzanti végén lévő Kereskedők házát, ami tipikus Scaligeri stílusban épült. Hogy mindig kereskedők háza volt-e, azt nem tudjuk, de majd lesznek még Scaligeriek által lakott épületek a környéken. Balra magasodott a Torre del Gardello, egy lakótorony. Bizony, a közép és még a reneszánsz korban is az itáliai városokban gyakoriak voltak a lakótornyok, főleg a nagy családok közötti ellenségeskedések miatt. Az ilyen tornyokba nehezen lehetett behatolnia az ellenségnek. Mellette egy gyönyörű barokk épület áll, a Palazzo Maffei, melyet a Velencei Köztársaság uralma alatt építettek. Előtte áll talapzatán Velence címerállata, egy szárnyas oroszlán. Jobbra tekintve láthatunk megint egy különlegesen, festéssel díszített épületet, a Mazzanti házat. Ez az épület valamikor nagyon régen a Scaligeri, más néven Della Scala család lakóháza volt.

Na de ezek után a piactéren is vannak érdekességek, mert ennek a városnak nem csak a szíve, hanem a pocakja is ez a hatalmas és izgalmas tér. Sajnos jegyzetelni nem tudtam az idegenvezető hölgy elbeszéléseit, így sok mindenre sajnos nem emlékszem. Ám kisegített egyik kedves utastársam, így emlékeztetett arra, hogy milyen célokat is szolgált a tér közepe táján egy érdekes kis építmény. Első ránézésre szerintem mindenki egy kalodafélét látott benne, de köze sem volt ehhez. A falára volt erősítve lánccal egy bilincsszerűség …., ki gondolná, hogy azzal a gabonaféle kötegek átmérőjét mérték? Azon túl egyéb hosszúsági és ki tudja még milyen mérésekre szolgáló jelek voltak rajta. Mindenesetre izgalmas volt minden ott töltött percünk.

Ám haladni kellett, nem máshová, mint a Piazza dei Signorira, ami már nem a gyomor, hanem az elme birodalma volt. De mielőtt átmentünk volna a relatív keskeny átjárón, itt is találkoztunk egy érdekességgel. Valami fel volt függesztve az átjáró, vagyis az Arco della Costa tetejére. Persze nem ismertük meg, hogy az egy bálna bordája volt, mert nem láttunk eddig effélét! De kiderült, hogy nem csak véletlenül van az úgy odatéve, hanem nagyon fontos szerep van neki szánva! Mégpedig az, hogy az első igaz emberre ráesik, aki átmegy a kapuzat alatt! A hely kiválasztása erre a célra nyilván nem volt véletlen, mert az út a törvényhozások felé vezetett. Nagyon magasan lehet annak az „igaz embernek” a mércéje, ha a sok millió ott áthaladt között egyet sem ért az a szerencse, hogy a fejére essen az a bálnaborda! 🙂

Ép bőrrel, de igaz ember mivoltunkat nem bizonyítva tértünk át a Piazza dei Signorira, vagyis az „Urak terére”, melynek közepén a Firenzéből történő száműzetését részben ebben a városban töltő Dante Alighieri szobra áll. Ezen a téren vannak Verona régóta legfontosabb épületei, itt hozták és hozzák ma is a legfontosabb városi döntéseket. A XV. századi Loggia del Consiglio gyönyörű reneszánsz épület, mellette áll a Palazzo degli Scaligeri, ami egy sokadik palotája Veronában a családnak.  A tér másik oldalán álló Palazzo dei Lamberti városházi feladatokat lát el, 84 méter magas tornyába általában fel is lehet menni, onnan nagyon messzire el is lehetne látni, de most sajnos tatarozták az épületet, és időnk se nagyon lett volna erre a programra. Én egyszer jártam ott, nehéz volt betelni a látvánnyal!

Ám mindjárt ezen épület után egy egészen különleges látványban volt részünk, mégpedig a híres Scaligeri temetőben, ami a Santa Maria Attica templom udvarán van. Igaz, csak az utcáról nézhettük a különleges síremlékeket, de így is igazán érdekes volt. Ezek a Scaligerik nagyon adtak a külsőségekre, ezért haláluk után is fontos volt nekik, hogy a népek csodálják őket legalább a síremlékeik által. És csodáltuk is, miközben különböző gondolatok forogtak a fejünkben, amik nem feltétlenül pozitívak. Ám ha nem is hiszem, hogy sokan gondolnának rájuk jó szívvel, de tény, hogy az eltelt évszázadok alatt nem jutottak a feledés homályába!

Innen kisétáltunk az Adige folyó partjára, ahol a túloldalon látható dombocska aljában van a régi római színház, amit sajnos éppen tataroztak. Csak a zöld takaróleplet láttuk, na meg a dombocska egyéb, igazán szép épületeit. Kicsit fel kellett volna mennünk a Ponte Nuova hídra, hogy jobban lássuk a város ókori hídját, a Ponte Pietrát, melyet még a rómaiak építettek. Márvány borítását részben elfogyasztotta már az idő, és maga a folyó. Ma már csak gyalogosan lehet rajta közlekedni. Az Adige Olaszország második legnagyobb folyója, ott jártunkkor igen alacsonyan folydogált a medrében, ám nincsen ez mindig így! Az egyik képemen majd, ha nem is jól, de látható egy épület falán a sárga táblácska, amely a víz eddigi legmagasabb állását mutatja 1888-ból. Nem a víz magasságának száma a fontos, hanem maga a jel a falon, hogy odáig ért! Szörnyű katasztrófa lehetett.

Mindezek után elindultunk vezetett sétánk utolsó állomása, Júlia háza felé. Vagyis állítólagos háza, de ez mellékes, kellett a kultuszhoz, és hátha igaz. A történetet mindenki ismeri a világon, és talán így, hogy láttuk a várost, hallottunk sok történelmi tényt, jobban bele tudjuk képzelni magunkat az ott élő középkori emberek állandóan viaskodó életébe.  Persze ez nem csak Veronára volt érvényes, és nem csak a múltra, hanem sajnos a jelenre is. A ház belső udvarára néz egy szép erkély, talán tényleg Júlia erkélye. A szép kis kertben pedig áll egy bronz szobor, melynek simogatása állítólag szerencsét hoz a szerelemben. Azt hiszem ebben mi már nem nagyon voltunk érdekeltek, így aztán nem tülekedtünk a lehetőségért, de láttuk azt is.   Ezután szabadon lettünk engedve egy órácskára, ki-ki ment, amerre gondolta.

Ez már egy „személyes ügy”, de remélem nem bánja senki, hogy írok erről is. Verona templomai híresek, nemesek, és immár harmadik alkalommal ott járva végre sikerült egyet megnéznem belülről is. Szerencsére útba esett, mert sok idő nem volt keresgélni. Ez a gótikus templom a San Fermo Maggiore volt a Ponte Nuova lábánál. Fantasztikusan szép, ókori (XI. század) és középkori (XIII. század) szintjei bámulatosak, de a képek majd önmagukért mesélnek.

Nagyjából ezzel véget is ért veronai látogatásunk, a folyó árnyas túlpartján végigsétálva hamar a gyülekezési helyre értem. Bízom benne, hogy nem vagyok egyedül a lelkesedésemmel, nagyon szeretem ezt a várost!

Sajnos nem csak veronai látogatásunk ért véget, hanem utazásunk aktív része is, hiszen már csak a hazaút volt hátra. Remélem mindenki legalább olyan jól érezte magát, mint én, és, ha nem is együtt, de lesznek még kirándulásaink az általában igencsak napfényes Itáliában! 🙂

 

 

 

 Heyek Andrea